Megcsíptek és felébredtem. Csak most nem a csípésért voltam hálás, hanem az álomért.

Mert azt hiszem, valami olyan álmot láttam, mintha egy folyó partján valami nagyon klassz keresztény rendezvényen vettem volna részt. Rémlik valami hihetetlen nagy embertömeg, sok színpad, jó koncertek, előadások.

Furcsa álom, mi?

Hiszen azt mondják, ez az „egyházasdi" egy haldokló valami. Csupa kendős nénivel, bezárásra készülő templomokkal.

Hálás vagyok ezért az álomért és felébredni sem akarok.

Egy férfi álmomban azt mondta, hogy ez a hely a tökéletes médium, mert nem széttagolódást, hanem közösséget eredményez. És tényleg sok embert láttam. Valóban nem külön ültek egy-egy televízió üzeneteire állított aggyal, hanem együtt voltak. Együtt néztek egy irányba. Leginkább fölfelé. És voltak közöttük olyanok, akik mindezért sokat dolgoztak.

Láttam egy lányt is, aki egész idő alatt fontos és látványos munkát végzett. Sok helyen beszélt, kérdezett, ott volt, és amikor mindenki más már indult, ő nem csomagolt, vagy nem hevert el a földön, még csak nem is tetszelgett a sikerben, hanem alázatosan csikkeket szedett az emberek után, lassan, gondolkodva.

Álom ez, méghozzá különleges. És én hálás vagyok minden benne elhangzott szóért, minden egymásba néző szempárért, minden megérintésért, ami föntről vagy egymástól érkezett. Mert nekem ez volt az az álom: csupa érintés. Egy-egy olyan ige, amitől végigborzongott a hátam. Egy-egy örömteli ismerős viszontlátása. Néhány új kézfogás.

Azt álmodtam, hogy volt közösség. Voltak fiatalok, frissesség, szórakozás, érdeklődés és mindez az egyházon belül.

Szeretnék ebben az álomban élni.