Furcsa természetű dolog ez a hála. Többnyire minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul tör az emberre. Bárányfelhő könnyedséggel, jótékonyan borítja be és takarja el a nehézségeket. Mégis minden addigit felkavar és relatívvá tesz. Úgy jön, mint egy friss fuvallat és élettel tölti meg az életet.

Most is csak úgy jött. Nem hívtam, nem vártam. És tessék! Itt ülök, kiszolgáltatottan az érzéseimnek. Az előbb még fáradt voltam, kétségbeesett és dühös. Most meg szaladni szeretnék! Kiabálni! Valami nagyot csinálni, hogy ezt a rengeteg energiát, hálalavinát valahogyan kiadjam magamból. De moccanni sem merek. Ülök a földön elgémberedett tagokkal, fázós lábbal, hátam a falnak támasztva, és azon gondolkozom, mi változott meg egyetlen pillanat alatt. A redőny rései között már lassan bekúszik a fény, egy-egy csíkban megvilágítja a szemközti fal vidám képeit. Óvatosan sóhajtok egyet. Örülök, hogy ismét eljött a reggel. Ez a nap is tele van új lehetőségekkel.

Ma meglátogatom Eszter nénit. Szegény, amióta meghalt a fia, olyan keserű, nem szívesen beszél vele senki. De talán ma! Hátha neki is lesz valamilyen csodapillanata! Aztán elviszem a kinőtt ruhákat Krisztinek, hogy ne kelljen azon aggódnia, hogy nem lesz majd mit adnia arra a babára, ha megszületik. Apát is felhívom, jöjjön el hétvégén, legyen velünk, a gyerekek mindig úgy örülnek, ha itt van! Vagy inkább mi megyünk el! Viszünk ebédet is, és újra megtöltjük hangzavarral azt a régi házat. Útközben majd beadunk egy kis barackot Dóráéknak. Szegények, nagyon rosszkor jött nekik ez a baleset. Pedig a házat be kell még fejezniük a tél előtt. Talán tudnánk ott is segíteni egy kicsit. Ábrisnak is megvarrom a sárkányát, olyan sokat kéri, s én mindig csak legyintek rá. De a mai napba most ez is bele fog férni. Ma mindenre van időm. És erőm! Hiszen már hajnalban megrohant a hála.

Elzsibbadt a karom. Talán mégiscsak megpróbálhatnám visszarakni a kiságyba. Ha fel tudnék úgy állni, hogy ő ne mozduljon ki ebből az édes gombócpózból, akkor talán nem ébredne föl. Nem érdekes, maradok. Jólesik tartani. Napok óta lázas, napok óta sír, napok óta nem alszunk. Az orvos szerint csak a foga jön. Nagy küzdelem ez egy kicsi testnek. Én meg ma éjszaka már egészen elvesztettem a türelmemet. Századszorra keltem fel hozzá, egy-két percnél nem aludt többet, és a láza sem akart lemenni. Csak sírt, csak sírt... Én meg fásultan vettem fel, hogy újra elringassam, hogy jöjjön az a szusszanásnyi szünet végre. És haragudtam a gyerekre, hogy ennyit szenved, a férjemre, hogy ma nem ő csinálja ezt az éjszakai műszakot, az Istenre, hogy nem adott könnyebb utat, és magamra, hogy haragszom. Aztán valahogy mindketten beleájultunk a fáradtságba.

Arra eszméltem, hogy egy kicsi tenyér simogatja az arcomat. Óvatosan és puhán. Ahogy összébb húztam magam, s közelebb vontam a kicsi testet, hogy jobban tarthassam, a derengő fénynél tisztán láttam a kislányom tekintetét. Komolyan és bölcsen nézett rám. Megküzdöttünk, anya, mondta a szempár, majd a tenyerét a vállamra ejtve, belém fúrta a fejét és visszaaludt. Engem meg elöntött a hála. Teljesen váratlanul. A reggelért, a családomért, az életért. És most itt ülök, moccanni sem merek, és boldog vagyok.

Furcsa dolog ez a hála. Átírja az adott pillanatot, kiragad az élet hozta kontextusból, és felemel. Olyan magasra, ahonnan az egész világ átölelhetőnek tűnik. No és persze, bosszantó természetességgel pingál letörölhetetlen mosolyt az arcra, bepárásítja a tekintetet, puhává teszi a mozdulatot, gördülékennyé a gondolatot, és valahogy olyan csodás-kerekké az egész világot. Köszönöm, Istenem!