Megosztok veled egy történetet. A sajátomat.

Alaptézisem az, hogy Isten mindig tudja, mit csinál.

Tudom, hogy tudod. Én is tudtam. De más a tudás és más a megélés. Kinccsé az utóbbi válik.

Elhelyezkedtél?
Akkor kezdhetjük!

Több mint 10 éve vagyok lelkész. 
Az utolsó éveket egy tiszántúli gyülekezetben éltem, viszonylag jó egzisztenciális és anyagi biztonságban. 
Egy meghiúsult állásajánlat mentén költöztem föl Budapestre, ahol egyéb végzettségeim mentén világi állásom lett. 
Egészen ez év januárjának a végéig. 
Amikor is munkanélküli lettem...

Nem estem nagyon kétségbe. Végül is nem én vagyok az egyetlen...
Sok diplomás ember néz ma szembe ezzel a helyzettel. Innentől közéjük tartozom... De nem sokáig!!!
Mert én erős vagyok! Mert akarok!
Egyébként is! Minden nehézség egyben az újrakezdés lehetősége! Nem igaz?

Lehetetlen, hogy épp nekem ne sikerüljön!

A bizonytalanság ellenére is biztosan kapaszkodtam önmagamban, a diplomáimban, az érzéseimben és a döntésem helyességében.
Mert nem elküldtek: én voltam az, aki fölállt! Én voltam az, aki biztosan érezte, hogy tovább kell mennie!..

- De a semmibe? - szembesítettek tettem meggondolatlanságával a szüleim.

Az első két hét sikertelen keresgélése után kénytelen voltam helyet adni az aggodalomnak és a félelemnek. Mi lesz, ha mégsem sikerül? Hogy is tehettem ilyet? Nem vagyok egyedül... van két gyerekem... albérletben élünk...
Mi lesz március elején? Mi lesz eztán?

A félelem lakozást vett bennem, s hatalmába kerített. Már elhamarkodottnak ítéltem meg a döntésemet, kilátástalannak a helyzetünket, s a magamba vetett hit, a saját, eddig tudott értékeim is sorra megkérdőjeleződtek...

Mint sebzett vad húzódtam vissza az albérletünkbe. Reggel elvittem a lányaimat az iskolába, majd hazamentem. 
Olvasgattam, zenét hallgattam. Főztem és takarítottam. Minden este tisztaság és meleg étel fogadta a lányaimat. Így született meg az otthonunk. És az első felismerésem. Hogy van időm: a magam és a lányaim számára. 
Az elsőből következett a második: ha van idő, nem kell sietni! Ráérünk! Ráérősre fogtuk tehát a lépteinket reggel és este. Nem rohantunk a busz után, nem szálltunk fel a tömött járművekre. 
Úgyis jön a másik!

Sokat beszélgettünk, sokat nevettünk.
Csodálkozva fedeztem fel bennük az ébredező nőt, s lenyűgözött az a báj, ahogy ez gyermeki énjükkel keveredett.

Egyik este Teri lányom azt mondta:
- Mama, olyan jó, mióta munkanélküli vagy! Mindenre van időd! Ránk is! Megint! És mindig nevetsz!

Talán ez a mondat kellett ahhoz, hogy amikor elfogyott a szüleimtől kapott pénz, 500 ft-okkal a zsebemben is mosolyogva vásároltam. Igaz, nem kellett nehéz döntéseket hoznom: tejre szükség volt. Csak az volt eldöntendő, hogy kiflit, zsömlét, vagy kenyeret vegyek...

Ez volt a nagy felismerés ideje: egynek éreztem magam a pusztai vándorlók közül. Akik minden nap csak annyit kaptak az Istentől, amennyire szükségük volt. Se többet, se kevesebbet...
Mi is megkaptuk ezt. Napról-napra.
Mivel megkaptuk, remélni és bízni kezdtem. Nem magamban, nem a fizetésemben. Az Istenben. 
Tudtam, hogy Ő áll a dolgok mögött. Vártam, bíztam és könyörögtem.
Megtanultam elfogadni a segítséget: Tőle, és másoktól. Akik mellettem voltak.

Tiszta szívemből kacagtam (ott belül): mert csak az Isten képes olyan tenni, hogy egy lelkészt, aki éveken át beszél az evangéliumi szegénységről, és az ebben rejlő gazdagságról, egyszer csak belehelyezi ennek valóságába. Hogy ne csak mondja, hanem...
És ha lehet, ne felejtse el, ...mert biztos jön majd megint olyan idő, amikor a sokkal több is újra kevésnek ítéltetik.

Ugye, emlékszel a szegény özvegyasszonyra, a két fillérével?
Bevallom, én sosem értettem, hogy lehet adni a semmiből.(?)
Pedig nagyon egyszerű!
Mikor neked magadnak nincs, akkor látod meg mások szükségeit. 
És adni kezdesz. 
Mert oly mindegy, hogy 50 forinttal kevesebb, vagy több van a zsebedben!
Én is adtam (feszengés nélkül és magyarázkodás helyett): az utamba kerülő hajléktalanoknak. Csak én tudtam, hogy ebben a pillanatban mindössze a nekem még meglevő hajlék köztünk a különbség. 
Az 50 forinthoz tehát legalább két mondatom is volt. És láttam, és megértettem, hogy ők is emberek. Nem kikerülendők, nem le/átnézendők. Épp olyanok, mint én.

Így múltak napjaim...

Nem vártam és nem kerestem semmit és senkit, mégis körbeölelt a tavasz. 
Elsöpörte minden szavamat, melyekből eddig éltem, hogy elinduljak egy más világban, idegen nyelven szavakat keresni. Vagy elereszteni őket. 
Hogy megtaláljam azt, aki vagyok. 
Belül.

Egyetlen ajtón kopogtattam be állás után: ma dolgozom.

Végére értünk a történetnek.
Legalábbis annak, amit elmondani akartam.

Mikor vagyok "gazdag", és mikor "szegény"?
Mi a "sok", mi a "kevés" és mi az "elég"?
Nekem segített az Isten ezt megérteni.

Jézusnak nem volt szégyen gazdag lévén szegénnyé lennie...
Lehet, hogy van ebben a "szegénységben" valami.
Ezzel az alaptézishez érkeztünk...