Az a fránya idő! Nem igaz, hogy mindig kevés van belőle! De persze az is lehet, hogy velem van a baj... Rendszerint túl sok mindent akarok belezsúfolni a nap 24 órájába. És persze már a nap felénél látszik, hogy úgysem lesz elég idő mindenre. Ilyenkor választani kell. Mérlegelni. Melyek a sürgős és fontos dolgok, és melyek érnek rá később is. És hogy jól döntök-e.

Amikor ahelyett, hogy leülnék a gyerekemmel játszani, én inkább végigtakarítom a házat, mert zavar az a két hajszál, amely minden egyes alkalommal szembejön velem a folyosón. Amikor ahelyett, hogy leülnék beszélgetni a munkából hazaérkező férjemmel, én inkább gyorsan nekiállok sütni, főzni, vasalni, vagy épp elvégzem a plusz juttatás fejében elvállalt extra munkát - hiszen jól jön az a kis pénz. És ott van persze a bibliaolvasás, az ima, az Úrral való párbeszéd. A mindennapi rohanásban, a rám zúduló teendők halmazában általában ezek is a „ráér később" kategória részévé válnak. Azután hogy valóban eljutok-e odáig? Hát, őszintén bevallom, nem mindig.

Sajnos a mindennapi teendőink megválasztásakor és intézésekor - mint oly sok más esetben - hajlamosak vagyunk a „józan emberi ész" és az emberi fontossági sorrend alapján mérlegelni. Fontos - nem fontos. Fontos, ami látszik, fontosak a külsőségek, fontos az, aminek ott abban a pillanatban kézzelfogható eredménye van, fontos az, amiből hasznom származik - természetesen azonnal.  Ami nem esik bele ezekbe a kategóriákban az mind nem fontos.  Fontos, hogy a gyermekem márkás ruhákban járjon, hogy megvegyem neki a legmenőbb játékokat is, de azt senki nem látja, hogy leültem-e vele aznap beszélgetni, segítettem-e neki a leckéjében, vagy épp fociztunk-e egyet az udvaron. Mert ezekre már épp nem jutott idő. Fontos, hogy a férjem mindig „jól mutasson", a frissen vasalt, legújabb divat szerinti ruhákban, és ha együtt mutatkozunk valahol, mindenki lássa, ez a „tökéletes pár".  Azt viszont már senki nem látja, hogy odafigyelünk-e egymásra, van-e egymáshoz egy-egy kedves szavunk, megbeszéljük-e a dolgainkat, vagy már csak a megszokott napi sablonmondatokban kommunikálunk - hiszen egymásra már nem marad időnk.

Sajnos az, hogy mely dolgok fontosak, és melyek kevésbé, általában csak utólag derülnek ki. Csak akkor tudjuk meg, hogy rosszul döntöttük, amikor a munkahelyünkről - a sok plusz munka ellenére is - elbocsájtanak, a házastársunkkal már csak látszatházasságban élünk, amely - bár kívülről tökéletesnek látszik - belülről üres és rideg, a gyermekünk pedig nem áll velünk szóba, mert a barátai mellett nem ér rá időt szakítani ránk, és egyébként is dühös, amiért épp nem kaphatja meg a legújabb, többszázezer forintos játékkonzolt.

Olyan jó lenne ezeket előre látni! Olyan jó lenne, nem csupán a saját eszünkre, a saját emberi érveinkre, a saját emberi fontossági sorrendünkre támaszkodni a mindennapokban! Az Úr nap mint nap alkalmat kínál arra, hogy kapcsolatot teremtsünk. Kapcsolatot teremtsünk Vele, és kapcsolatot teremtsünk egymással. Fontos lenne, hogy felismerjük ezeket az alkalmakat. És ne csak felismerjük, hanem éljünk is velük. Ne menjünk el mellettük, ne halasszuk őket későbbre, hanem éljünk velük - akkor és ott!

Talán ha élek az alkalommal. Ha előveszem a Bibliát, és az lesz az első minden nap...  Talán, ha rendszeressé teszem az Úrral való párbeszédem... Talán akkor helyreáll a fontossági sorrend is!