Ki az, mi az, ami nem változik világunkban? Az életben minden mozgásban van, legfeljebb kívülről egyik percről a másikra nem látható a változás. Ebben a cikkben a változás folyamatának gyors, szembeötlő, valamint a várhatóval ellentétes, látható, mérhető pillanatairól kívánok néhány gondolatot leírni.

Noszvajra, az Elengedés Házába már több éve visszajárt egy fiatal nő, aki érzelmi fájdalmával gondolatai börtönébe zárkózott be. Amikről beszélgettünk azokról is elgondolkodott, de úgy nézett ki, hogy semmi sem változik az életében. Évek teltek el, s ő hűségesen jött újra meg újra, s próbálta érzékeltetni velem, hogy „látod, az eddigiek nem segítettek nekem semmit".

Egyszer azt mondta nekem, hogy miért mindig csak a második lépésről beszélek neki. „Azért - mondtam -, mert az első lépést azzal teheted meg, ha beleugrasz abba, amiről beszéltünk. Ő azonban még hosszú ideig kerülte azt, hogy addigi gyakorlatával ellentétesen cselekedjen valamit, sőt akárcsak gondolkodjon is valamiről. Hosszú évekbe telt, amíg kész volt egyáltalán egy másmilyen szellemiségű könyvet elolvasni, mint amit addig olvasott. Látszólag semmi sem változott nála, ám az sejtetett valamit, hogy mindennek ellenére újra s újra jött, s kész volt meghallgatni olyan nézőpontokból származó gondolatokat is, ahonnan ő még nem szemlélte magát s az életét.

Egyszer aztán eljött a látható, s mérhető változás ideje is. Épp egy csoport volt az Elengedés Házában, s a beszélgetésekben rengeteg kritika, panasz, minősítés volt érezhető. Javasoltam a csoport tagjainak, hogy először ugráljuk, kiabáljuk ki magunkból a haragot, s majd azután folytassuk tovább a beszélgetést. Az egyik hölgy azonban azt mondta, hogy segítsünk neki, mert ő nem tudja kifejezni az agresszióját, hiszen talán nincs is benne olyasmi, meg hát ő keresztyén is. Ő volt azonban az, akiből a negativitás a legjobban áradt. Segítettünk hát neki. Vagy nyolcan szembeültünk vele, s az volt a feladat, hogy a lehető legironikusabban, legdurvábban nyilatkozzunk róla, a külsejéről, s mindenről, ami hozzá kötődik. Mindenki beleadott mindent, csak az a hölgy nem, akiről történetünk szól. Ő egy rossz szót sem szólt, csak ült ott némán, összefont karral magába zárkózva. Közkívánatra mindenki beült abba a székbe, ahol gúny tárgya lehetett, így főszereplőnk is, aki egyetlenegy emberre sem mondott semmi csúnyát. Neki bezzeg köszönetképpen mindenki adott kellő mértékben apait-anyait. Az áldozat egyre vörösebb lett, majd kb. 2 perc múlva felpattant és sírva kirohant az étkezőbe, s iszonyatos erővel bevágta maga mögött az ajtót. Mi, többiek befejeztük az utolsó kört, s immár kaotikusan ugráltunk, s kiabáltunk a dübörgő rockzenére. Úgy öt perc telhetett el, amikor észrevettem, hogy az ifjú hölgy, aki korábban kirohant, most vadul táncol egyedül az előtérben. Néhány perccel később már odabenn testesítette meg a többiek számára, hogy mit jelent az igazi vad dinamizmus. Amikor újra leültünk, arca kisimultan ragyogott, s békesség áradt belőle szerteszét a terembe. Igazán látványos, mérhető változás volt nála érzékelhető, melyet évek látszólagos változatlansága előzött meg. Most sem beszéltünk az első lépésről. Most ő tette meg azt. Hogyan? Először is kész volt kiszolgáltatni magát egy olyan közegnek, amelyet számára ott és akkor az Elengedés Háza testesített meg. Kitette magát annak, hogy lelepleződjön, hogy megbántódhasson, hogy otthoni bezárkózott biztonságát felcserélje a másokkal való intim közelség bizonytalanságára. Ez aztán beindította nála a megszokott, vagy annál is erősebb érzelmi reakciót (a képtelenségét, a megbántottságét), s ezzel ült ott vadul cikázó gondolataival együtt az étkezőasztalnál. Gondolatai hatalmas erővel táplálták megbántottság-érzését, s tudta, hogy egész napjának, estéjének, éjszakájának lőttek, s talán az egész hétvégéjének is. Ám ekkor, az elkeseredettség mély pillanatában bevillant a fejébe az a gondolat, amit az Elengedés Házában számtalanszor hallott: "Lépj ki a gondolkodásból, add oda magadat valami valósnak!". Egyszer csak azon kapta magát, hogy vadul táncol az előtérben, majd pedig a teremben. Az odaadás ereje kihozta őt gondolatai önmegváltó erőfeszítéseiből, melyek eddig még sohasem vezették őt el a mennyek országa szeretetet, örömet, és békességet adó lelkiállapotához. Abban a pillanatban keresztre adta énjét, mely a jogosság, az igazság haragjával volt tele, s a tánccal, a kiabálással valóságban megtagadta azt. Paradox módon úgy, hogy nem arra (a problémára) figyelt, s nem akart megoldani semmit. Amikor a tánc után ott ült a körben, szavak nélkül is átjött, hogy ez a mély változásnak az alkalma, kairosza volt számára. Ő is felfedezte azt a kulcsot, melyet, ha élete mindennapjaiban használ, akkor benne is egyre inkább testet ölt a krisztusi szabadság, öröm, és szeretet.

Változás minden az életben. A megtérés, az irányváltás változása azonban a tudatos lét kezdete. Nincs olyan eddig megváltatlan életterületed sem, mely ne szabadulhatna fel, ne váltódhatna meg, ha belátod azt, hogy eddig elképzeléseiddel, meggyőződéseiddel Te konzerváltad azok megváltatlanságát. Fájdalmad, szenvedésed elsősorban s döntően ennek volt köszönhető. Felismerésedkor-beismerésedkor megtagadhatod régi énedet, szenvedésedet azáltal, hogy odaadod magad annak, aminek eddig még nem adtad magadat oda, annak, ami abban a pillanatban amúgy is választható számodra.

Amikor jele sem látszik a változásnak Benned, s szenvedést érzel magadban, akkor csüggedés helyett légy tudatában annak, hogy a kívánt felszabadulásod folyamatban van. Ennek gyorsasága csupán rajtad áll. Csak légy kész meglátni az összefüggést szenvedésed s meggyőződésed között. Jézus mondta: „az igazság szabadokká tesz", most is így van ez. Nálad, s Benned is.