No, az azért most nem vagyok. Tudok, de nem vagyok. Most inkább örülök, hiszen leírni kívánom azt, ami fontos nekem. Fontos, hogy bár hibázok, de törekszem. Törekszem, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát.
Egy korábbi írásomban azt taglaltam, hogyan lehet érteni a „kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba" jól ismert mondását. Most pedig azt akarom belekiabálni a világba, hogy „NEM IS AKAROK!". Nem durciból, hanem mert így akarom, tudatosan és felelősen.

Hegel nevéhez talán az kötődik legismertebben, hogy a világ folyása a tézis és antitézis feszültségéből származó szintéziseken át halad folyamatosan előre. Ha ezt a modellt alkalmazom az életemre, akkor arra jutok, hogy szükségszerűen nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni.
Van már elég sár a csizmámon, ezt sem győzöm tisztogatni...
NEM AKAROK MÉG EGYSZER UGYANABBA A FOLYÓBA LÉPNI!

Ez azonban nem durci-murci, hanem tudatos döntés és felismerés. Olyan valami, hogy az elhalasztott lehetőségeket, ha esetleg visszatérnek, soha nem engedem el többet. Ha nem térnek vissza, tanulok belőlük. Megtanulom, hogy aminek ideje van, annak ideje van, és aminek nincs, annak nincs. Megtanulom, hogyha nem figyelek, még rosszabb lesz. Megtanulom, hogyha már nincs semmim, akkor is van mit vesztenem. Istenem, NEM AKAROK MÉG EGYSZER UGYANABBA A FOLYÓBA LÉPNI!

Elmúlt és olykor imádott, olykor kárhoztatott szerelmek. Lehetőségek, amelyek egy-egy útkereszteződésnél előttem voltak, de féltem elindulni. Beszélgetések, amelyek balul sültek el. Vizsgák, amelyek nem sikerültek. Könyvek, amelyek olvasatlanul maradtak. Tollak, amelyeknek a kupakját levettem, hogy megírjak egy levelet, de oly' sokáig vártam, hogy beszáradtak. Kiégett villanykörték, homály, melyek érdektelenségem tükrözik. Elmaradt teendők listája... nem téma, mert még rágondolni is rossz... meg nem valósított tervek és álmok: a legfájdalmasabbak.
NEM AKAROK MÉG EGYSZER UGYANABBA A FOLYÓBA LÉPNI!

Mindez el is keseríthetne. És persze, minek is hazudjak, olykor meg is teszi. Azonban előre az visz, hogy felismerem, hogy mit kellene tennem és nem hagyom, hogy az alkalmak elhagyjanak. Elhagyjanak és a kozmosz nagy egészét is teljesen magam mellé állíthassam, hogy bizonyítsam igazamat, hogy nem is én vagyok a hibás. Hamisan. Egy ideig mások beleszólhatnak az életembe, és vannak persze alkalmak, amelyek nem rajtam múlnak/állnak. Az azonban, hogyan élem az életem, nem más(ok)on múlik, csakis rajtam.

A liberális és individualista megközelítés alapvetően nagykorúként szeretné kezelni az embert. És így is tesz. Ez azonban még nem garancia arra, hogy az ember kész is arra, hogy nagykorú legyen. Sajnos a nagykorúsággal együtt járnak olyan értékek, amelyekről a liberalizmus csak röviden szólhat. Legfeljebb periférikusan. Éppen ezért beszél többet a jogokról, és kevesebbet a kötelességektől. Ha szeretnénk nagykorúan élni az életünket - valóban felnőttként -, akkor szükséges, hogy kötelességeinkről se feledkezzünk meg. Egyik ilyen kötelességünk, hogy merjünk fejlődni lélekben, és ebből következően tetteinkben is. A szavak csak szavak, halottak tettek nélkül.

Ne akarjunk még egyszer ugyanabba a folyóba lépni, hanem merjük felismerni és elismerni hibáinkat! Ez talán valóságosabb életet ad, amelyben helye van, és meg is történik a fejlődésünk.