Karácsonyi üdvözlő egy Rembrandt-képre

Kint, a kitaszítottságban rettentő hideg van, sötétség, köd és állati nyomorúság. Bent, Heródesek palotáinak sötét szobáiban árulás, fondorkodás, hatalommegtartó stratégia, fegyverek élesítése.

Szerte az országban dermedtség, téli fagy, furcsa, pattanás előtti csend. Nincsenek fények, semmi, még csak egy gyertyalángocska sem pislákol, csak nyálkás sötét sarkok, csuszamlós átjárók és ügyetlen, vaksi tapogatózás a penészes falak mentén. Nincsenek távlatok, csak falak és buktatók, számtalan gödör, mélyek, mint a sírok. Az anyaföld teremne, de nincs, aki magot ültetne, vesszőt metszene, rügyet oltana, gyümölcsöt nemesítene. Nincs, aki kiszedje a termést a földből. Minek, minden a másé, az ország eladva. A nap nem jön fel az égre. Nincsenek válaszok, nincsenek kérdések. Csak parancsok, vezényszavak, vezércikkek, jelmondatok belenyomva az áthatolhatatlan fekete űrbe. Nincsenek hangok, nincsenek dallamok már, nem cseng-zeng össze harmóniává a melódiáknak édes szövevénye. Ami van, az csak fékcsikorgás, durva káromkodások egy-egy kurjantása, ördögi megszállottak fel-felbőgése. Csak a végrehajtó csengőfrásza, a családi bútorok fájó koppanása az utca kövén. Sikoly sincsen. Hogy meghallják, remény sincsen. Nincsenek kezek, melyeket meg lehetne fogni, melyeket össze lehetne kulcsolni, melyeket meg lehetne csókolni. Nincsen család, nincsen közösség, nincsen gyülekezet, csak elfalazott egyedek ökölbe szorított kézzel, összeszorított foggal a gyűlölet és a félelem közös levegőjén. Még szikra sincs, hogy fölpattanjon, még pernye sincs, hogy lehullhasson mindent beterítve, csak mozdulatlanság van, csak csend van, s mindenre rárakódott zsíros réteg izzadtságból, szenvedésből és csalódottságból. A szimbólumoknak már nincs tartalma, a nyelvnek már nincs tartása, a múltnak már nincs emlékezete. Meghalt egy nemzet.

A kép teljes felületén vastag, olajfekete réteg. Bitumen. Hajdan Munkácsynál az alapot képezte, most és itt a poszt-posztmodern pannón a véglegesítés utolsó rétege.

Mégis. Egyszer csak egy pici ponton, egy ujjhegynyi érintés áramütése villámot csattant József vállán, hogy kibomlik homloka mögött az álom. Vakító fényű villám és több ezer voltos feszültség érinti meg a dermedt családfőt. Mennyei ragyogásban jad Jahve: egy angyal mutatóujja forrasztja a magába zuhant emberhez az Isten üzenetét, s ebben a pillanatnyi kapcsolódásban furcsa fény fut széjjel ruharedőin és idegszálain át. Elönti testét, felforrósítja elméjét, tüzessé szítja összekulcsolt, imádkozó kezét. Világosság nyílik benne: semmiben a valami, sötétben a világ, hidegben a hő, reménytelenségben a kegyelem.

Van kiút! Van kiút a kátrányba ragadt két dimenzióból!

Térdénél, ott lent, ahol a helye szokott lenni, megadóan vacog az asszonya, valamennyi gúnyáját magára húzva. De József álma az angyal mutatóujjától kezdve, az ő imádkozó kezén át, továbbadja az asszonyba az új valamit, az új világot, az új hőt, az új országot, a mennyei kegyelmet. És az utolsó fénysugár, amit a család feje továbbítani tudott, Szűz Mária szája szögletének pici mosolyában enyészik el. A mosoly alatt pedig tejtől csöppenő emlőjének simulva, a takarók fátyolán át alig észrevehetően, melegen, egyre melegebben derengeni kezd a képtelenségben az egyetlen színfolt: a Megváltó kicsi gyermekarca. Az álom rettenetes színről-színre ragyogásától lefelé, a fénytörésekben megszelídülve, bársonyos, emberi valóságig húzódik alá József álma. Mint egy átlósan keresztbefutó nagy felkiáltójel pontocskájának mélyére, az univerzum leges-legmélyére mutatva: Ő az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm!

Kedveseim! Még ha menekülnünk is kell Egyiptomba egy kis időre, az álom felkiáltójelének mélyén, a Megváltó megjelenésének rejtett, szent derengése felbátorít arra, hogy - most különösen - így köszöntsük egymást: áldott Karácsonyt a boldog Feltámadás reményében!