Leleplező karácsony - Bruegel Betleheme

Újra jön, hogy hatalmába kerítsen, megigézzen, vagy kifosszon és összetörjön. Szembesít minket boldogságunkkal, vagy boldogtalanságunkkal.

Ilyenkor rájövünk, hogy mennyire vagyunk magányosak, és arra is, hogy kire számíthatunk igazán. A karácsony leleplez, és nem engedi, hogy a káprázat, az illúzió tovább tartson. Ha máskor nem is, ilyenkor elég világosan látjuk, mi a valóság. Hiszen akik szeretik és várják, azok azon kell, hogy elgondolkodjanak, hogy miért is olyan fontos számukra, mit is várnak tőle tulajdonképpen, és akik nem szeretik, hiszen ilyen is van, azoknak pedig azon kell elgondolkodniuk, hogy miért érzik kellemetlennek, kínosnak és olyannak, amit nem lehet igazi tartalommal megtölteni.

A karácsony mindenképpen változásokat indít el, valakit még mélyebben sodor a kilátástalanság örvényébe, van akit pedig útnak indít, mozgásba hoz: arra késztet, hogy kincseit megossza, hogy ajándékozzon, hiszen maga is megajándékozottnak érzi magát. Pieter Bruegel képén is megjelenik karácsonynak ez a mindent eldöntő, vízválasztóként feltáruló jellege. Itt van, aki mit sem törődve a mellette lezajló csodával tördeli a fáról a tűzifának való gallyakat, vagy épp a tűznél melegedők között keres magának helyet, és akad olyan is, aki új szerzeményével igyekszik eltűnni a mellékutcákban, a királyok imádásától egyre csak távolodva. Bruegel Betlehemének főterén zajlik a hétköznapi élet, az elsőre talán idillinek tűnő képet a háttérben szekéren utazó katonák és a teljesen használhatatlan templom romjainak komor képe teszi sokkolóvá.

Mintha Alfonso Cuarón „Az ember gyermeke" című filmjének egy kimerevített kockáját látnánk: ebben a lehetséges jövőképek legpesszimistább változatát vászonra vivő, rendkívül nyomasztó moziban is egyetlen csecsemő jelenti a reményt, a civilizáció romjai, a az elszabaduló agresszió közepette egy olyan világban, ahol alig bízhatsz valakiben, és ahol a nyomor mindenkit odáig aláz, hogy már minden másról lemondva a puszta túlélésért küzd.

Civilizációnknak a jövője szempontjából bizony ez a lehetőség is fennáll.

De akinek gyermekei, unokái vannak, aki hiszi, hogy ezt a világot Isten szépnek és értékesnek teremtette, majd az emberre bízta, az nem adhatja át magát sem a cinizmusnak, sem a lemondásnak, hanem minden erejét megfeszítve kell fáradoznia azon, hogy a remény ne szégyenüljön meg, hogy a hit és a remény értéket, lehetőségeket, sőt, bőséget teremthessen. Ezt pedig most legfőképpen a Gyermekhez menetelünkkel fejezhetjük ki; egyértelművé téve elsősorban önmagunk, de mások számára is, hogy megajándékozottnak tartjuk magunkat, és ezért adakozunk, és ajándékozunk.

 

 

 

 

Vissza a tartalomjegyzékhez