Minden gyermekben egy csoda születik a világra. Megtiszteltetés, hogy ezt a csodát mi hordozhatjuk, védhetjük. Ajándék, ami csak nekünk, szülőknek adatik. Ezt az elemi örömet és felelősséget érzem mindig, amikor Ildikóval és Szabolccsal Daniról beszélgetünk. A szemük csillog, az arcuk ragyog, ha szóba kerül egyetlen kisfiuk. Pedig Dani nem olyan, mint a többi gyerek. Ami másnak természetes, azért Daninak meg kell küzdenie. De szerencsére nincs egyedül.

- Hogyan vártátok Danit?
- Dani igazi „meglepetésként" érkezett hozzánk. Fiatal házasok voltunk, alig néhány hónapja kezdtük meg a munkát a férjem első gyülekezetében, egy dél-somogyi szórványban. Amikor kiderült, hogy máris bővül a család, egyáltalán nem bántuk, hiszen mindketten nagycsaládot, sok gyereket szerettünk volna.

- Milyen betegségekkel, fogyatékkal született a kicsi?
- Dani valamikor a magzati életen belül vagy a szülés alatt oxigénhiányos állapotba került, és ez agykárosodást okozott nála. Ezer szülésből 2-3 végződik így, a következmények az oxigénhiány mértékétől függően különbözőek lehetnek. Általában a mozgatásért felelős idegpályák sérülnek, emiatt az agy nem tudja szabályozni az izmok tónusát. Dani középsúlyos esetnek számít: az értelme teljesen ép, de az izomműködési zavarok a teste egészére kiterjednek. Kerekesszékkel közlekedik, és a kezeit sem tudja tökéletesen használni.

- Mikor, hogyan szembesültetek vele, hogy a ti gyereketek nem olyan, mint a többi?
- Dani fél éves koráig olyan volt, mint a többiek. Először a védőnőnek tűnt fel, hogy a mozgásfejlődése elmarad az elvárhatótól. Ez után egy klinikai vizsgálat derítette ki, hogy Dani nem egyszerűen „lusta baba", aki rövid időn belül behozza majd a lemaradást, hanem sérült, aki megfelelő terápia nélkül képtelen lesz tovább fejlődni. Először fel sem fogtuk: „Hiszen olyan, mint a többi gyerek! Hátha ő is nekiindul, és rendbe jön!" De a leletek hamarosan meggyőztek minket arról, hogy Dani betegsége egész életére szól, bár az állapotán nagyon sokat lehet javítani.

A bizonyosság úgy ért minket, mint egy súlyos csapás. A gyászhoz hasonló állapotba kerültünk. A tagadás, a kétségbeesés, a harag (beleértve az Istennek szóló „miérteket" is), végül a belenyugvás stációin át kellett eljutnunk odáig, hogy elfogadjuk, amit Isten elkészített számunkra. Ezt a „lelki munkát" nem lehet megspórolni. Csak a szembenézés, a helyzet tudatos vállalása után lesz képes valaki megfelelően cselekedni.

- Miben más az életetek Danival?
- Azokban a családokban, ahová sérült gyermek érkezik, szinte mindent újra kell gondolni. Megváltozik a családi munkamegosztás, a pénzügyi helyzet, de bizonyos célokról is le kell mondani egy időre. A napi rutin középpontja nyolc hónapos korától a fejlesztés volt: hetente több alkalommal jártunk fejlesztő foglalkozásokra, terápiás lovaglásra, úszásra, és otthon is végeztük a „házi feladatként" előírt gyakorlatokat. Később Dani két évig a Pető Intézet óvodájába járt, és jelenleg is foglalkozik vele konduktor, logopédus és gyermekpszichológus. A sokszor nehéz és keserves munka azonban meghozta a gyümölcsét. Dani megtanult beszélni, négykézláb mászni, kapaszkodva még állni is tud. Normál iskolai osztályban, egészséges gyerekek közt tanul, a munkában pedagógiai asszisztens segíti. Jó tanuló, szeret rajzolni, tud számítógépet kezelni, barátai vannak az osztályban és a hittancsoportjában is. Összességében a gondjaink és az örömeink talán egy kicsit mások, mint egy átlagos családé, de a lényeg ugyanaz: a nehézségekből és áldásokból ugyanúgy kijut, mint másoknak.

- Ki, mi segít nektek a napi fizikai és lelki küzdelmekben?
- Ha az ember nehéz helyzetben „nyitni tud", meg fogja tapasztalni, hogy milyen sok segítőkész ember van körülötte. Mindezt pedig egybefoglalja az a támogatás és szeretet, amit Istentől kapunk. Dani nevelése, fejlesztése sok tekintetben teljesen járatlan ösvény: az emberi ész és tapasztalat sokszor nem tudja megmondani, hogy mi lehet a következő helyes lépés. Eszembe jut erről egy történet. Dani öt éves volt, amikor a vele foglalkozó konduktor azt javasolta, hogy a jobb fejlődés érdekében írassuk be őt a Pető Intézet óvodás csoportjába. Igen ám, de ez bentlakásos intézmény, a gyerekek csak hétvégén jöhetnek haza... Szívszorító volt arra gondolni, hogy egyedül hagyjuk, miközben az eszünk azt mondta, hogy az ő érdekében tesszük. Elpanaszoltuk a problémát egy lelkigondozói beszélgetésen, ahol ezt a választ kaptuk: „Anna is elengedte a kis Sámuelt - és milyen jól tette." Engedelmeskedtünk a „fentről jövő intésnek", és elengedtük Danit. Ennek köszönhetően mostanra annyit fejlődött, hogy nem egy messzi speciális intézményben tanul, hanem itt a közelben. Bölcsek voltunk? Isten segítségével, igen...

- Milyennek látjátok ti a gyermeketeket?
- Talán furcsa ezt mondani, de a kerekesszékével, a „másságával" együtt is olyannak, mint bármelyik más gyereket. Ez nem azt jelenti, hogy ne látnánk a korlátait, nem is arra neveljük, hogy igyekezzen olyan lenni, mint egy egészséges. Arra biztatjuk, hogy legyen „egész ember", mert ez több, mint a puszta egészség. Egyébként pedig igazi kiskamasz: érzékeny, hatalmas igazságérzettel és empátiával van megáldva, de tud nemtörődöm és szemtelen is lenni, ha éppen úgy alakul... A legnagyobb öröm számunkra az, hogy Isten szeretete jelen van a szívében. Lesz idő, amikor felteszi majd a saját „miértjeit" Istennek, és megküzd a válaszért, de most nincs benne semmi elutasítás, nyílt szívvel fogadja az evangéliumot. Mi pedig hisszük, hogy a benne munkálkodó kegyelem a sérülése ellenére is „egész" embert fog formálni belőle.