„Mesélj nekem Istenről!" - a lány, akitől a kérdés érkezett, egy fát ölelgetett, és szemében a sötét akarás felhői gomolyogtak. Úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, akit nem szerettek a szülei. Tudtam,  hogy az összes osztálytársa közül miért épp engem talált meg. Szürkület volt, a csapat egy kijelölt ösvényen haladt, egy részük már a kézről kézre járó műanyag palackból merített jókedvvel, másik felük engedelmesen, sustorogva menetelt. Valahogy egymás mellé keveredtünk. Nemigen találtam a helyem ebben a csapatban: szerettem volna a jókedvűekkel lenni, mégis az engedelmesek közé sodródtam.

Vallásos, jólnevelt gyereknek ismertek. Ha valakinek - úgy vélték -, nekem közöm van az Istenhez. Én úgy gondoltam, náluk van az élet, ez a lány úgy gondolta, nálam. Vívódó, bizonytalan kamasz voltam. Születésemtől fogva hívők közt éltem, nagycsaládban, szorongató, világtól elzárkózó közösségben. Előbb ismertem Ábrahám és Izsák történetét, mint hogy írni tudtam volna. Tízévesen megtérés-élményem volt, és onnantól már koraérett felelősségérzetem arra sarkallt, hogy bizonyságot tegyek a világban élő osztálytársaimnak. Emlékszem a kínzó gyötrelemre, hogyan mondjam el technika és angolóra között legjobb barátomnak az evangéliumot dióhéjban.

Hogy nem lettem mégis groteszk gyermekprédikátor, attól csak belső bizonytalanságom és a külvilág iránti megfelelési hajlandóságom óvott meg. Legbelül éreztem, hogy a tudásom, a hitem nem az enyém. Hogy az Istent nem én ismerem, legfeljebb azok, akiktől én is úgy hallottam. Éreztem, hogy az, ami a hívő világomban készpénz, az iskolában nem váltható be névértéken. A két világot elválasztó szakadékon nem láttam egy imbolygó kötélhidat sem, ami átvihetne. És saját jogon, belső meggyőződésből még azt sem tudhattam bizonyosan, a szakadék mely oldalán állok.

Most, kamaszként itt, az esti erdőben világosan láttam, nincs jogom visszaélni a helyzettel. A lánynak a kérdés húsbavágó volt. 
Belül a groteszk prédikátor azt mondta: itt a lehetőség, tálcán kínálva a bizonyságtétel. 
A bizonytalan belső hang pedig azt: csak az igazat! 
Addig senki nem kérte, hogy meséljek Istenről. Az én ősvilágomban mindenki „tudta", milyen az Isten. A külvilágot pedig - eddig azt hittem - valójában nem érdekli.

Minden igyekezetemmel próbáltam felkutatni magamban a választ, de minél mohóbban markoltam, annál inkább kipergett az ujjaim közül. Végül néhány nagy, súlyos szó maradt csak: kegyelem, szeretet, jóság. Úgy helyeztem a lány elé ezeket, meghunyászkodva, szenvedély és meggyőző erő nélkül, mintha azt kérném, beszéljenek helyettem inkább ők. Láttam - a lány szeme elárulta -, hogy nem erre várt. Ő azt akarta hallani, amit én akkor és ott semmiképpen nem mondhattam el.