- Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!"
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta:
„A názáretit!"

(Karinthy Frigyes: Barabbás)

Kiállni valami mellett, védeni és tanúskodni valami másnak a vesztét jelenti.
Hol húzódik meg hát a határ? Meddig kiálthatunk fröcsögve toleranciát? Beszélhetünk-e békés együttélésről, egymás mellett való megférésről?

Mert mi is, külön-külön szívből szólva, vagy talán némán suttogva názáretit mondunk... de mit mutat az egész?

Elveszni, beleolvadni látszik minden egyes arc abba az óriási fejbe, „mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott", s egyre inkább vicsorog.
Mert tanúskodni ma már valaki ellen kell, valaki vagy valami vesztét akarva. Ölni s pusztítani, hogy élhessen a másik, hogy élhessek én - az én akaratom, az én eszmém, az én országom, az én hitem.
A ma tanúi pusztítani akaró s vágyó gyilkosok, tudatlanul is cinkosai egy romlásba döntő erőnek, mely csupán szétzilál, elszakít.

Hiszen ha kiállok valami mellett, máris más vesztére török.

Házasságra lépni, gyermeket vállalni felér egy előre megfontoltan, hidegvérrel elkövetett gyilkossággal - mert sokakat bánt.

Énekelni a magyar Himnuszt, piros-fehér-zöld zászlót lengetni és kokárdát tűzni szinte már népirtásszámba megy - mert sokakat bánt.

Zsoltár zengeni, keresztet vetni, adventi koszorút állítani merő agresszió - mert sokakat bánt.

Nem lehetünk hát tanúi semminek és senkinek?

És igen - én azt mondom: „A názáretit!", s mondod te is: „A názáretit!" - de ha már együtt mondjuk, akkor Barabbás és „Halál! Halál! Halál!".

Rosszul mondjuk hát? Túl gyengén és álmatagon? Legyünk merészebbek és üssük-vágjuk, ki Barabbást kiált? Sokkal inkább azon gondolkodj el, miért hangzik úgy, hogy Barabbás. Mert mindenki hamis Krisztust kiált.
Önnön vágyát, akaratát-sóhaját, bűnét és rejtett titkait. S mindezt öltöztetjük egybeszőtt köntösbe, koronázzuk tövissel és millió meg millió önjelölt názáreti fogja körül Pilátust és fejezi ki saját akaratát. Isten Fia pedig csendesen nyújtja újra a hóhér felé kezét.

Íme, mi vagyunk a Tanúk! S bár tudva tudjuk, hogy életünk semmi és Isten nélkül pusztulásba hull, mégis kiállni már csak magunk mellett tudunk.
Mert védeni akarjuk azt, amiről azt hiszük, ez az „Én". S kétezer év után még mindig nem tudunk alábbszállni, hogy végre egyszer az növekedjék, akinek kell.

S bár látod, mi bánt, s igazán tudod, mi a rossz, mégis engedsz és bárgyú óriás fej leszel te is csupán, s e földi évtizedek alatt ezerszer nézed és éled át újra, s újból: Barabbás.