Az igazságszolgáltatás feladata – legyen az polgári vagy büntetőügyben – a tényállás, azaz a valós történések felderítése. A bírónak a történeti tények felderítése során a tények meg vagy meg nem történtére vonatkozó bizonyítékokat hordozó ún. bizonyítási eszközöket kell megvizsgálni, amelyek lehetnek okiratok, tárgyi bizonyítási eszközök (bűnjelek), szakvélemények, büntetőügyben a terhelt vallomása és a talán legrégebbi bizonyítási eszközök egyike, a tanúvallomás. E bizonyítási eszköz sohasem volt és ma sem az egyedüli, legbiztosabb bizonyítékhordozó, de ettől függetlenül a leggyakrabban alkalmazott eszköze az igazságszolgáltatásnak. Ma, amikor a mikronyomok, DNS-azonosítási lehetőségek már széles körben alkalmazottak, tanúvallomások nélkül is kellő bizonyossággal megállapíthatók a cselekmények elkövetési eszközei, módja és nem utolsó sorban az elkövető személye. Kezdetben azonban, amikor a kriminalisztika és a természettudományok ismeretanyaga még nem tette lehetővé a tárgyi bizonyítási eszközök begyűjtését és értékelését, a tanúvallomás szerepe igen fontos volt, éppen ezért a bíróságok nagyon szigorú feltételeket támasztottak a tanúvallomással szemben, melyek mind a mai napig meghatározzák a tanúvallomás bírói értékelhetőségét. A tanúvallomás ugyanis nagyon emberi, mindig szubjektív, a történéseket észlelő személy pszichikumán, erkölcsi mivoltán, a tanú szocializációs folyamatának eredményeként kialakuló személyiségén keresztül szűrt előadás, így hitelt érdemlősége mindig bizonytalan. Ezért a hatóságok kezdettől fogva szabályozták, hogy ki lehet, illetve ki nem lehet tanú, hány tanú egybehangzó vallomása szükséges e vallomások értékelhetősége szempontjából. Így például a mozaikus zsidó büntetőjogban legalább két tanú kellett a tények bizonyításához. Ha a tanú úgy tett vallomást, hogy tudta, az esetnek nincsen másik tanúja, rágalmazóként meg is büntették. Kizárta a tanút a vádlottal fennálló hozzátartozói kapcsolat (rokonság, sógorság). Tanúskodásra képtelen volt az általa elkövetett bűnök miatt az a személy, aki másnak a tulajdonát jogtalanul eltulajdonította, amíg a kárt meg nem térítette és bűnbocsánatot nem kért, aki hamisan esküdött vagy hamis tanúvallomást tett. Tanúskodásra képtelen volt az is, aki olyan vallási törvényt, általánosan ismert mózesi tilalmat szegett meg, amely megvesszőzéssel vagy ennél súlyosabb büntetéssel járt. A rabbinikus talmudi jog kizárta továbbá a tanúskodásból azokat, akik életmódjukkal rabbinikus tilalmat szándékosan és tudatosan szegtek meg. Kizárta a kockajátékból élőket, akik galambversenyeken vagy állatviadalokon hivatásszerűen kötöttek fogadásokat, a saját állataikat legeltető pásztorokat (ugyanis feltételezték, hogy ők gyakran idegen mezőn legeltetnek), a vámszedőket (a tapasztalatok szerint ugyanis ők rendszeresen magasabb vámot követeltek, mint amennyit a törvény előírt), továbbá a tudatlan, jellemtelen, erkölcstelen embereket. Ezek a tilalmak is feloldhatók voltak azonban, ha bűnös életmódjukkal felhagytak, bűnbocsánatot kértek, és vallásos, erkölcsös életmódot folytattak. Nem tehettek tanúvallomást azok, akiket testi vagy szellemi fejlődésük akadályozott ebben: a tizenharmadik életévüket be nem töltött gyermekek vagy ettől függetlenül azok, akik nem mutatták a pubertás jegyeit, az elmebetegek, a gyengeelméjűek, a siketnémák, a némák, a vakok, a nemük folytán a nők, a függő viszonyban lévők: a nem szabadok és a szolgák.

A ma hatályos büntetőjogunk szerint tanúként az hallgatható ki, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Akit tanúként megidéztek, ha a törvény kivételt nem tesz, köteles vallomást tenni. Ha a tanú a vallomástételt, illetőleg az eljárási cselekménynél való közreműködést a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető. Nem hallgatható ki tanúként a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn, a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt, akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás, a hatósági tanú olyan tényekre, adatokra, körülményekre nézve, amelyre titoktartási kötelezettség terheli, és ez alól a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság nem mentette fel. Államtitoknak vagy szolgálati titoknak minősülő tényről nem hallgatható ki tanúként az, aki a titoktartási kötelezettség alól nem kapott felmentést. A tizennegyedik életévét meg nem haladott személyt csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható. Aki szellemi vagy egyéb állapota miatt korlátozottan képes megítélni a tanúvallomás megtagadásának jelentőségét, tanúként csak akkor hallgatható ki, ha vallomást kíván tenni, és a törvényes képviselője vagy a tanúként kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó hozzájárul. A törvényes képviselő vagy a kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó a tanú érdekében ügyvédet hatalmazhat meg.

Ha nincs törvényi akadálya valaki tanúkénti kihallgatásának, a törvény lehetővé teszi a tanúvallomást megtagadását, ha a tanú a terhelt hozzátartozója, az, aki magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná az ezzel kapcsolatos kérdésben, akkor is, ha a tanúvallomást a hozzátartozói viszonyra tekintettel nem tagadta meg, továbbá az, akit titoktartási kötelezettség terhel, s a titokgazdától nem kapott felmentést. A tanút a kihallgatása elején a mentességi okokra és a jogaira figyelmeztetni kell. A figyelmeztetést, valamint a tanúnak a figyelmeztetésre adott válaszát szó szerint kell jegyzőkönyvbe venni. A figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz szó szerinti jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a tanú vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.

A tanúvallomást fő szabály szerint személyesen, a bíróság előtt, szóban kell megtenni. Lehetőség van azonban a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság engedélyével arra, hogy a tanú a szóbeli kihallgatását követően vagy helyette írásban tegyen vallomást. Ebben az esetben a tanú a vallomását saját kezűleg leírja és aláírja, az elektronikus okirat formájában elkészített vallomását minősített elektronikus aláírással látja el, vagy a tanúnak a más módon leírt vallomását bíró vagy közjegyző hitelesíti. Az írásbeli tanúvallomás megtétele nem zárja ki, hogy utóbb a tanút, ha ez szükséges, a kihallgatása céljából a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megidézze. Ha a tanú szóbeli kihallgatás nélkül vagy a szóbeli kihallgatást követően írásban tesz vallomást, az írásbeli vallomásból ki kell tűnnie, hogy a tanú a vallomást a vallomástétel akadályainak, valamint a hamis tanúzás következményeinek ismeretében tette meg. Erre a tanút az írásbeli vallomás megtételének engedélyezésével egyidejűleg, a vallomástétel akadályainak és a hamis tanúzás következményeinek ismertetésével figyelmeztetni kell.

A büntetőügyekben számos érdek fűződhez ahhoz, hogy a tanú ne tegyen vallomást a bíróság előtt. A tanút érheti súlyos fenyegetés a saját vagy szerettei élete, testi épsége megsértésének kilátásba helyezésével, ezért a hatóságokra hárul a tanú életének és testi épségének vagy személyes szabadságának védelme, annak biztosítása, hogy a tanú a vallomástételi kötelezettségének eleget tegyen és a vallomását megfélemlítés nélkül tegye meg. Ezért a tanú, illetőleg az érdekében eljáró ügyvéd kérelmére vagy hivatalból elrendelhető, hogy a tanú személyi adatait az iratok között elkülönítve, zártan kezeljék. Kivételesen indokolt esetben a tanú nevének zárt kezelése is elrendelhető. Ezekben az esetekben a tanú zártan kezelt adatait csak az ügyben eljáró bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tekintheti meg. Különösen védetté nyilvánítható a tanú, ha vallomása kiemelkedő súlyú ügy lényeges körülményeire vonatkozik, a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható, a személye, a tartózkodási helye, valamint az, hogy az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tanúként kívánja kihallgatni, a terhelt és a védő előtt nem ismert, személyének felfedése esetén a tanú vagy hozzátartozója élete, testi épsége vagy személyes szabadsága súlyos fenyegetésnek lenne kitéve. Már a magyar jog is ismeri a tanúvédelmi programot, melynek keretében a kiemelten súlyos bűncselekmények miatti eljárásokban tanúvallomást tevő új személyazonosságot kaphat, illetve más országban telepedhet le.

A tanú, aki bíróság vagy más hatóság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan vallomást tesz, vagy a valót elhallgatja, hamis tanúzás bűncselekményét követ el. Hamis tanúzásként büntetendő az a magatartás is, ha valaki – a terhelt kivételével – büntető- vagy polgári ügyben hamis okiratot vagy hamis tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat. A büntetőügyben elkövetett hamis tanúzás büntetése öt évig terjedő szabadságvesztés. Ha a hamis tanúzás olyan bűncselekményre vonatkozik, amely miatt életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabható, a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés. A polgári ügyben elkövetett hamis tanúzás büntetése három évig, ha pedig az ügy tárgya különösen nagy vagyoni érték vagy különösen jelentős egyéb érdek, öt évig terjedő szabadságvesztés. A gondatlan hamis tanúzás egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. Aki a hamis tanúzást fegyelmi, szabálysértési, választottbírósági avagy egyéb hatósági eljárásban követi el, egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

Nem büntethető hamis tanúzásért az, aki a valóság feltárása esetén önmagát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, aki a vallomástételt egyéb okból megtagadhatja, de erre kihallgatása előtt nem figyelmeztették, vagy akinek a kihallgatása a törvénynél fogva kizárt. A büntetés korlátlanul enyhíthető, különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető is azzal szemben, aki az alapügy jogerős befejezése előtt az eljáró hatóságnak az általa szolgáltatott bizonyítási eszköz hamis voltát bejelenti.

Dr. Szathmáry Béla
egyetemi docens
KRE ÁJK