Kő mellé kenyér

Szikraként pattognak a szavak a szónok szájáról, a fülünkön be, majd onnan ki

Az első alkalom a Szónok életében pontosan olyan volt, mint az összes többi szónok életében az első alkalom: minden menetrend szerint, előre eltervezett koreográfia alapján történt. Mindannyian ott ültünk és hallgattuk. Mindenki látta és mindenki hallotta, ahogy a Szónok az emelvényről fejünkre dobálja a szavakat; ahogy gesztikulál, ahogy lengeti a jobb karját, míg baljával a fehér terítőt gyűri és a kék tintával teleírt papírkáját markolássza. Mindenki látta és hallotta, ahogy a Szónok a három oszlopra tekint és hazudozik. Mindenki, kivétel nélkül pontosan tudta, hogy amit hall, az hazugság, és mégis: mindenki hallgatta a hazugságot. Ott ültünk kövekkel a kezünkben és hallgattunk.

A szónoklatot hosszasan tapsolták. Sokan dicsérték a Szónok tehetségét, többen idézgették a beszéd kiragadott részleteit, ami pár nap alatt megjelent nyomtatásban is. Hazugság? Mindegy, nem nagy ügy, végtére is ez a szokás, így illik, és ezek megfelelő szavak, szavak, szavak. Nem is vagyok biztos benne, hogy szavak. Lehet, csak hangos-tagolt hangfolyamok, valamilyen verbális hordalék a megfogalmazások és definíciók partján? Kiérdemli a tapsot és a dicséretet és a nyomdai sokszorosítást lehetőleg még aznap este, hogy másnap reggelre azok is frissen készhez kapják, akik nem tudtak jelen lenni - annyi bizonyos. A terjedelem fontos: pár oldal nem váltja ki a kellő hatást épp úgy, ahogy a hosszan terjengő iromány sem. Nem kell regény, csak tizenegynéhány oldal, pontosabban  elég kilenc-tíz is.

Csak kilenc-tíz korty, meg egy kő és egy szelet kenyér. Lehetőleg friss, puha kenyér, még meleg és illatozó, ropogós aranysárga héjjal. Kilenc-tíz oldal éppen elég, hogy komoly elismerést váltson ki és későbbi kutatómunkák alapjául szolgálhasson, kilenc-tíz oldalra már lehet hivatkozni, az már teljesítmény. És akkor az előadást - merthogy már előadás, újra megtartják, még nagyobb publikum előtt; az időpont szépen ki lesz plakátozva már hetekkel korábban a város utcáin. A szöveg ugyanaz, csak a mondatok véletlenszerű sorrendben kétszer-háromszor ismétlődnek, kétszer-háromszor nagyobb hangerővel, ordítva, böfögve.

A Szónok néha belehorkan az eléje tett vizespohárba és félidőben negyedórás szünetet rendel el. A szünet alatt a homlokát törölgeti, fújtat és inget cserél, és az újságírók hadát kinyújtott kezének széttárt ujjaival hárítja el. Lehajtott fejjel suttogja: még nem, még nem fejezte be, még nem mondhat semmit, várják meg, míg befejezi.

A visszatartott időt jelentéstelen fogalmakkal tömi ki; gázban megfulladt fogalmakkal, melyek lötyögő hullaként fekszenek a jelen tátongó ürességének partján. És erről a partról készül elhajózni a Szónok; már újra az emelvényen áll, egy lélekvesztőn áll, egy színpadon áll, egy temetésen a gödör mellett áll - vitorlát bontva a semmisülés partjáról a megfogalmazhatatlanság óceánjára készül, az elhallgatottság és elhallgattatottság jeges szelében. A háta mögött három árbocrúd, három oszlop. Mindenki tudja, hogy hazugság az egész, mindenki tudja jól, hogy amit lát, az nincs, és amit hall, az a valóság hiányának artikulálatlan zagyvaléka. Mindenki tudja és mégis: mindenki tapsol és helyesel. Csak tíz vagy kilenc korty víz, és esetleg egy szelet, jó puha, meleg, otthont illatozó, friss kenyér.

Az előadásból kibővített könyvet sokan meg is rendelték, amit a túlkereslet miatt a második utánnyomásra készítenek elő, és már aláírták a szerződéseket a megfilmesítéshez és a színházi előadáshoz is, melynek premierjére már néhány nap alatt az összes jegy elfogyott elővételben. Nemsokára a Szónokot érdemrenddel és magas pénzjutalommal tüntetik ki felbecsülhetetlen munkásságáért, törekvéseiért, és szenvedéseiért, majd az életét is megfilmesítik, színpadra viszik és regényt írnak belőle és még életében szobrot, teret, utcát neveznek el róla.

Halála után pedig majd ismét ülünk a sötétben, ölünkben kövekkel, izgatottan arra várva, hogy felmenjen a függöny, és meglássuk végre az emelvényt, mögötte a három oszloppal; és újra halljuk egy új Szónok hangját, a szavait, a mondatait, az értelmesnek tűnő hebegését, melyről mindenki tudja már előre, hogy hazugság, mert nemhogy nem mond igazat, de még inkább hazugság, mert amit mond, az csak az értelmezhető beszéd utánzata, fogalmi torz szülemények vergődése; mindenki tudja, a Szónok is, de mindenki benne van és részt vesz a színjátékban és tapsol és örül és titokban nyeli a követ, melyhez legtöbbször elég kilenc-tíz korty víz; és ha lehet, akkor még egy szelet puha, friss, ropogós, életet adó kenyér.

 

/Hommage a Hamvas Béla/

 

 

 

Vissza a tartalomjegyzékhez