Emlékszem, amikor még Pápán voltam tizedikes vagy tizenegyedikes diák, tisztelettel vegyes bámulattal néztük az akkor elsőéves teológusokat. Nagyoknak tűntek, kicsit távoliaknak, nem közénk valóknak. Persze halálosan irigykedtünk is rájuk, hiszen nekik már nem kellett minden órára bejárniuk. Nyilván erre rá is játszottak kicsit.
Aztán szépen lassan megismertük őket, a gimis lányok elkezdtek a teológus fiúkkal járni, mi, gimis fiúk pedig csak álmodoztunk egy-két csinosabb teológáról. Jókat beszélgettünk és hallgattuk a „magas" teológiai vitáikat. Miután megtudták, hogy páran velem együtt lelkészek szeretnének lenni, még többet beszélgettünk.
Eleven emlékem, hogy egy szürke vasárnap délután egy kávézóban ültünk, és az egyház jövőjéről beszélgettünk. A két teológus hamar lázba jött és órákon át kritizáltuk az akkori református egyházat. Sosem felejtem el, mikor azt mondta az egyik: „Figyeljetek, ez így nem mehet tovább! Valami mást, valami egészen újat kell csinálnunk, hogy újra a társadalomban éljen a református egyház. Robbantanunk kell, mint lelkészek, ha kikerülünk innen"
Talán éppen 10 éve mondta ezt valamelyik teológus. Tíz év nagy idő, ők már több éve lelkészek, nekem pedig idén októberben volt szentelésem második évfordulója. Eddig úgy tűnik, a „robbantás" elmaradt.
Sokszor eszembe jut ez a beszélgetés. Egy-két éve még én is hasonlóan gondoltam. Valami radikálisan mást kerestem lelkészként, új utakat akartam kiépíteni, kerestem-hajtottam az újat. Meghökkentő voltam, extravagáns, igazi radikális, aki nem foglalkozik a keretekkel, próbálgattam a határaimat és azokat az egyházi határokat, amelyeket eddig mások határoztak meg mind gyülekezeti, mind pedig közegyházi szinten. Volt, aki a felforgatót látta bennem, volt, aki a jövő reménységét. Mindkettő szerepe imponált, mert ami új volt, az automatikusan jó is volt egyben.
Ma már nem így látom. Nem hiszem, hogy tévedés volt részemről a dolog előzőleg, hiszen az is én voltam. Hiszem, hogy néha el kell menni, hogy visszatérhessünk oda, ahova tartozunk. Ma már egyre inkább úgy látom, hogy nekünk nem új utakra van szükségünk, hanem a régit, az ősit, a jézusi utat kell(ene) komolyan vennünk! Semmi újdonságot nem kell kitalálni, nem is kell új utakat, új módszereket felfedeznünk! Egyszerűen a régi úton kellene nekünk is járni!
Természetesen az úton való járás módja már nem lehet ókori. Ebben 21. századinak kell lennünk!
2009 nyarán Washington DC-be hívtak egy városmissziós konferenciára. 10 napig egyfolytában előadások, beszélgetések voltak, délelőtt pedig városmissziós intézményekben jártunk. Ezek között volt a híres „N utcai falu" (N street village: http://www.nstreetvillage.org/index.cfm) nevű intézmény, amelyet a helyi evangélikus gyülekezet épített és tart fenn. Ez a misszió hajléktalanoknak (többségében nőknek) biztosít nappali melegedőt, éjjeli szállást, egészségügyi szolgáltatásokat, oktatást, továbbképzést, valamint állandó lakhatást.
Az evangélikus templomban hallgattuk meg a misszió bemutatkozását. Az intézményvezető bevezetője után maguk a lakók közül páran mesélték el a történetüket. Számomra döbbenetes élmény volt végighallgatni nyolc nő élettörténetét. Szenvedés, elutasítottság, éhezés, menekülés, bántalmazás, alkoholizmus, drogfüggőség volt mindegyikük sorsa. Ami viszont mindegyik történetben előjött, az az egész szappan képe volt.
Szinte mindegyikük azt mondta teljesen spontán: sok helyen jártam, sok ember próbált segíteni, sok helyen is laktam, de mikor betértem az N utcai szállásra, akkor belépésem után kaptam egy egész szappant. Nem is tudtam, hogy mikor volt utoljára a kezemben egy egész szappan. Elsírtam magam. Hiszen eddig mindenhol, ahol jártam, vagy egy szappan termékmintát adtak a kezembe, vagy egy fél vagy egy negyed szappant. Itt, az N utcai misszióban, itt egészet kaptam. Egy egész szappant. Úgy éreztem, hogy itt végre számítok, számít az életem, számít, hogy mi történik velem. Úgy éreztem, hogy otthonra leltem." Azóta mindegyikük a gyülekezet tagja, és a misszióban dolgoznak.
Az N utcai misszió hatalmas épület. Mégis az számított, hogy egy egész szappant kaptak a betérők.
Tanúnak lenni a világban (református) keresztényként, hiszem, hogy ezt jelenti.
A világban élni, Jézus szeretetével, befogadásával. Hinni rendületlenül abban, hogy az Isten nem azért szeret bennünket, amit csinálunk, hanem azért, akik vagyunk.
Nem engedni, hogy az Istent bepasszírozzuk a mi kis világunkba, és fondorlatos elgondolásokkal megmagyarázni azt magunknak, hogy Isten oldalán vagyunk, hogy a jó oldalon állunk. Vinni a keresztet, ahelyett, hogy hordoznánk a nyakunkban a keresztet. Követni Őt - azaz képviselni a szeretetét, elfogadását, igazságát, és háttérbe szorítani a mi kényelmünket, igazságunkat, vélekedéseinket - ahelyett, hogy csodadoktorrá alacsonyítanánk le, vagy egy olyan istenné, aki azért van, hogy kielégítse a vágyainkat. Nyitottnak lenni Isten vezetésére, Isten közösségére, szabadságára, rábízni magunkat Istenre.
Tanúnak lenni a világban (református) keresztényként azt jelenti, hogy túllépek a saját határaimon, túllépek a figyelő tanítványságon, aki mindig várja Isten állandó utasításait és aki süteményt süt, teát készít és meghívja rá saját magát és gyülekezete tagjait. Tanúnak lenni azt jelenti, hogy nem futok többé „az emberek" (igényei) után, hanem követő tanítvány leszek, aki képes másokat szolgálni.
A követő tanítvány közösségben van Mesterével, ami azt jelenti, hogy nem retteg önmagától és döntéseitől. A Mesterével való közösségben megéli a tökéletes szabadságot, amelyben önmaga lehet és nem kell félnie attól, hogy azt a közösséget elveszíti. Nem kell lábujjhegyen járnia a saját életében és a világban, és megengedi magának, hogy hibázzon.
Amikor egy tanítvány követő tanítvánnyá válik, amikor szolgálni kezd másokat, akkor jön rá arra, hogy voltaképpen olyasmit szeretne átadni, ami nem tőle jött, ami nem belőle fakad, amit ő is csak kapott. S miközben mégis szolgál, mégis megpróbálja továbbadni azt, amit ő is csak kapott, akkor fedezi fel, hogy Isten hogyan teszi mégis tökéletessé és egészíti tanítványa hiányosságait.
Jézus tanújának lenni ma is nagyon nehéz.
S talán ma igazi és bátor tanúkra van szükség leginkább. Akik tudják, hogy nem a szegényeknek és a kirekesztetteknek van szükségük az Egyházra, hanem éppen fordítva: az Egyháznak van szüksége rájuk. Hogy ne felejtse el, mi is a feladata, s hol kell tanítványainak prófétává lenniük.