„Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie."
János 1,8

Nagy bátorság kell ehhez - a tanúságról írni. (Ezért tartott vajon olyan sokáig rászánnom magam?) Mert a tanúság, az nem tudományosan, egzakt úton meghatározható fogalom. Számomra nem. Inkább nevezném így: „tükörlét".
Bátorság kell ehhez azért is, mert ilyenkor a keresztyén ember óhatatlan lelepleződik önmaga előtt. És azért is, mert valami öntudatlan folyamatot kell a tudatba hívni, ha a tanúságról szeretnénk beszélni. Hiszen a tanú az esetek legnagyobb részében nem is veszi észre, hogy éppen tanúvá vált. Ez még akkor is így van, ha az ember (lánya) tudatosan engedett a hívó szónak: menjen el tanúnak lenni, és másokat is azzá tenni...
Így indultam el én is sokakhoz hasonlóan. Több egybehangzó hívó szóra, de leginkább az ezek közül kiemelkedő hangra, Jézuséra - egy speciális szolgálat, a bibliafordító misszió felé. Ennek részeként töltöttem el nyolc mögöttünk lévő hónapot egy zárt, erdélyi cigány népcsoport, a gáborok megismerésével, nyelvük, közösségük, szokásaik „ízlelgetésével". S mivel egy kicsike magyarlakta zsákfaluban volt a szállásom, nagy teret kapott ez alatt az idő alatt az erdélyi magyarsággal való azonosulásom, a hozzájuk fűző kötődésem is.
Tagadhatatlanul bizonyságtételek tanújává lettem egy kis zugnyi, nemzetek közötti magyar földön.
Minden keresztyénhez hasonlóan én is kimondhatatlanul vágyom arra, hogy Krisztus bizonyságtevője legyek, bármerre visz is az út, s mivel a tanúságtétel leginkább a maga megélt valóságaként hat hitelesen másokra, és nem hangoztatott igazságaival, azt mindig az idő próbálja meg. Nekem nem adatott annyi idő a szívemhez szorosan közel kerülő magyar és cigány emberek között, hogy igazán megélhettem, megláthattam volna, mennyit tudok Jézus lényéből és szerelméből visszatükrözni előttük-feléjük. Mennyi érezhető vajon abból a „tükörlétből", amit korábban említettem, és amire őszintén vágytam.
De azt el tudom mondani, hogy miről beszéltek számomra azok az életek, amik énelőttem váltak bizonyságtétellé.
Legalapvetőbb érzésem, hogy az erdélyi emberek tanúsága: a lét(ezés)ük, a gáboroké: a hagyományuk. Abban, hogy eleven, lüktető közösségként, a természethez egészen közeli, ősi módon éli valaki mindennapjait, és szerelmében, választásaiban, vallásában, nyelvében szigetként őrzi identitását, rendkívül nagy erő van. Ahogyan abban is, hogy fejkendős, szalagos, nagy kalapos, bajuszos családok róják időtlenül az utakat, közösségük belső törvényeit és erővonalait gondosan megőrizve az illetéktelen betolakodók és minden kósza szél vagy kor változásai elől. De mihelyst közelebb kerülök egyes életekhez, sokszorosára nő a bizonyságtétel ereje. Mihelyst Irmuskának vagy Edinek hívják, máris életnyi bizonyságtétel fér el a szívben.
Erdélyi barátnőm élete röghöz kötött a szó sokféle értelmében. Kezei nem valós korát árulják el, hanem elgyötört, kapálástól, kenyérvetéstől és magatehetetlen szülők ápolásától megtört kezek. De mosolya és könnyei egy megszabadult, gyönyörű asszonyé. Krisztus belépett az életükbe, a családjukba, és Úr lett felettük. Nem lett kevesebb a kosdgyűjtés, a sajtcsinálás meg paprikadarálás gondja, de megnőtt a szív öröme, hálája és elköteleződése. Nem tud kiszakadni abból a fárasztó, évszakokhoz igazodó igából, ami az élete, nem is tudna már, de ebben talált haza mégis. És tudja, kihez szaladjon a boldogságával meg akár a fuldokló szomorúságával is: Urához, Akiről ezerszer csodálatosabban beszél az élete, mintha nyugodt, gondtalan, kényelmes környezetben élhetné napjait.
Nem tud róla, hogy Krisztus tanúja.
Edi egy barnabőrű, koránál fiatalabbnak tűnő, alacsony, csendes és mosolygós cigány fiú. Népe hagyományos, helyi módján kosárfonásból próbál élni egyetlen szobányi sártapasztott házukban két testvérével és feleségével egy „Szerbiának" elkeresztelt végeláthatatlan nyomortelepen. Ő az első megtérő ezen a furcsa, szürreális, harmadik világból itt termett szigeten. Torkot szorító és maró érzés végigmenni akárcsak kocsival is ezen a domboldalon. Nem lehet könnyek nélkül megúszni. És ott, a semmi szigetén, az emberi nyomor helyszínén mégis megszületik az Élet egy szívben. Akkor is, ha népe lenézi és megveti érte, akkor is, ha reménytelennek látszó az élete. Ennél nem kell nagyobb bizonyságtétel Isten kegyelméről, irgalmáról és páratlan szeretetéről. Edi imádkozik a kis szoba közepén térdelve megváltó Krisztusához, Akit - ajtó nélküli viskójukkal ellentétben - már senki nem vehet el tőle. Együtt imádkozunk; csak mindannyian a magunk nyelvén.
Edi abban a pillanatban mélységesebben tanú, mint bárki, akit ismerek - csak nem tud róla.