Nem vagyok nagy sportember - egyáltalán nem.
Mégis valamiért mellbevágott az a hír, amellyel nemrégiben épp a Parókia portálon találkoztam, s eredetileg a Heti Válaszban jelent meg.
Az írás szerint a FIFA 2009 nyarán olyan határozatot hozott, melyben megtiltotta a hitbeli meggyőződés bárminemű kifejezését a futballpályákon.
Tette ezt azért, mert a brazil válogatott egy latin-amerikai bajnokság megnyerése után egyértelmű tanúbizonyságot tett hitéről.

Miután kicsit utánajártam a témának, kiderült, hogy a brazil csapat esetében ez egyáltalán nem szokatlan dolog. A dél-amerikai csapatnál ugyanis nem ritka, hogy a mérkőzések után a játékosok közösen, egymást kézen fogva imádkoznak, a pályán térdre esve, ég felé tartott kezekkel adnak hálát az Úrnak, vagy épp a mezüket ledobva megmutatják az alatta viselt pólót, mely Jézushoz való tartozásukról tesz bizonyságot.

A cikk elolvasása után - őszintén bevallom - először a felháborodás lett rajtam úrrá. Felháborodtam azon, hogy manapság, amikor mindenki mindenhol nyíltan vállalhatja véleményét, meggyőződését, amikor emberek büszkén vállalják erkölcsi és politikai hovatartozásukat, akkor épp a vallásról nem szabad tanúbizonyságot tenni. Karrierek és személyes PR kampányok sora épül bizonyos személyek másságára - használjuk ezt a szót bármilyen értelemben is. Manapság sikk valamilyen szempontból kilógni a sorból és ezt nyíltan felvállalni. Na, de a vallás, az más! Arról inkább ne beszéljünk! Ha vallásos vagy, azt inkább rejtsd el, ne tudja meg senki más, mert még megbántasz vele valakit, megsérted valaki másnak a világnézetét, esetleg lelkiismeret-furdalást okozol valakinek.

Aztán, ahogy tovább gondolkodtam, a felháborodás helyét egyre inkább átvette az elkeseredés. Az említett cikk szerint ugyanis a vallási megnyilvánulások nem kizárólag a brazilok sajátjai. Vannak más külföldi csapatok, játékosok, akik rendszeresen tanúbizonyságot tesznek a hitükről. A magyar U20-as válogatottat legyőző ghánai csapat ugyanis a győztes meccs után szintén imára hajtotta a térdét. A Juventus hívő hátvédje - Nicola Legrottagliea - még könyvet is írt megtéréséről és Istennel való életéről. Mint már említettem, nem vagyok nagy sportember, és talán nem lenne nehéz számba venni azokat a meccseket, amelyrket életem során láttam, de még soha nem tűnt fel, hogy a magyar válogatottat imádkozni láttam volna. Feltűnt viszont az, hogy legtöbbjük még arra sem veszi a fáradságot, hogy nemzeti imádságunkat - a Himnuszt - elénekelje, vagy legalább úgy tegyen, mint aki énekli. Nem hiszem, hogy a magyar csapatok számára a FIFA fenti döntése túlságosan megrázó lenne, hiszen - sajnos - eddig sem a pályán tett vallási megnyilvánulásaikról voltak híresek.

De ha már itt tartunk, mi a helyzet velünk? Vajon ha mi állnánk ott a pályán, mit tennénk? Eszünkbe jutna egyáltalán, hogy kinek a jóvoltából állunk ott? Egy-egy gól után vajon eszünkbe jutna égnek emelni a tekintetünk és megköszönni annak, aki valóban segített? Tegyük a kezünket a szívünkre! Mi mit tennénk?

Hiszen nap mint nap ott állunk mi is a focipályán. Csak a harc épp nem a labdáért folyik, hanem az életünkért: a megélhetésért, a karrierért, a családunkért, a házunkért... Tudjuk azt, hogy kinek a jóvoltából vagyunk ott, ahol épp vagyunk? Tudjuk, hogy kinek köszönhetünk mindent? És a hálaadás? És a bizonyságtétel? Eszünkbe jut vajon, hogy minden egyes apró siker után - legyen az egy jól megírt dolgozat, sikerrel elvégzett munka, vagy épp egy kellemes nap a családunkkal - égnek emeljük a tekintetünk, és hálát adjunk? Egyáltalán merjük-e az égre emelni a szemünk? Vagy zavar, hogy meglátnak? Zavar, hogy kilógunk a tömegből? Ha elrebegünk is egy rövid köszönetet, azt inkább majd este, otthon, csendes magányunkban, ahol senki nem lát.

Hol tart a mi hitünk? Fel merjük-e nyíltan vállalni Jézust? Vajon mi merünk imádkozni a focipályán?