„Az úton poroszkál még néhány korosztály..." - most is hallom bensőmben a jól ismert slágert, s dúdolgatom azt félhangosan. Most annak a korosztálynak a nézőpontjából igyekszem írni, melynek iskolapadjaiba még nem ültem be.
Ők már tán nem is poroszkálnak, csak szép komótosan lépegetnek.
Hová is sietnének? Miről késnének le? Hiszen már annyi helyre siettek, annyi mindenre odaértek. Az ilyen lehetőségeket inkább hagyják (jó esetben) az úton frissen, fiatalosan ügetőknek.
Most két ilyen hölgyről, Gizikéről s Mártáról szeretném megosztani néhány benyomásomat az olvasóval.
Márta, aki néninek nevezte magát a szerény 81 évével eljött egyszer az Elengedés Házába.
Sokat beszélt a koráról, s arról, hogy mennyi minden van már a háta mögött. Hamar összetegeződtünk, s egyszer egy telefonbeszélgetés alakalmával úgy szólítottam meg, amikor Márta néniként jelentkezett be, hogy „kedves időtlen Mártám". Nem idétlen, hanem időtlen.
Annyira megtetszett ez a megjelölés neki, hogy azóta majd' mindig így mutatkozik be, hogy Márta, az időtlen. Ezt ki is fejtette egy ismerősének, aki lelkigondozni akarta őt, mondván, hogy a halálról akar vele beszélgetni. Ő erre így válaszolt: „Minek a halálról beszélgetni? Én azért vagyok még itt, hogy éljek. Én az időtlen vagyok". Rajta keresztül ismertem meg egy jó barátnőjét, az akkor még csak a 90. évében járó Gizikét, aki nem messze lakik tőlem. Amikor először mentem meglátogatni őt, akkor egy mosolygó, csibészes arc bukkant elő a lakótelepi lakás kinyíló ajtaja mögül. Alig kezdtünk beszélgetni, máris csengett a telefonja, s két percet tárgyalt valakivel. Amikor visszatért, megjegyezte, hogy két nap múlva megjavítják a Trabiját, s mennyire örül, hogy végre megint rátaposhat a gázpedálra. Csöpp kis ember Gizike. Tele van élettel, s elképzelem, amint egy útkereszteződésben, a piros lámpánál várakozik autója kormánykereke mögött ülve, s rákacsint a mellette álló sportautó vezetőjére, majd üresben padlóig nyomja a gázpedált, hogy turbó Trabantja motorja vadállati hangon gyorsulási versenyre hívja a húszéves ferráris ifjút. Persze Gizike tesz is ilyet, s nagy nevetéssel, az idős ember derűjével hagyja is nyerni a másikat. Ó, Gizike, akiből csak úgy sugárzik a fiatalság s a derű. Mindez egy rendszeresen találkozó kis csoportot is vonzott köré. Volt szerencsém egy találkozójukon részt venni, amin a postása, a szomszédja, egy cigány fiú, s még vagy 6 másik felnőtt vett részt. Bibliai történetekről beszélgettek. A vonzereje a beszélgetésnek mégis a Gizikéből átsütő életöröm, a derű, a kiábrázolódó Krisztus volt. Gizike maga egy egyszerű asszony, aki 50 évesen már meghajlott, s alig tudott felegyenesedni. Elvesztette a férjét, s volt egy fogyatékos gyermeke is. 50 évesen tornázni kezdett. Majd tanította az embereket az egészséges mozgás titkára. Nekem 90 évesen fejen állt. Még most is hajlékonyabb, mint én.

Szóval kivirágzott ember lett belőle. A körülötte levők valószínűleg nem csak szavai miatt keresik fel őt újra s újra, hanem hogy magukba szívják a belőle áradó örömhírt: „nem csak a húszéveseké a világ...". Van ilyen öregség is. Gizike mesélte el nekem nemrégiben a következőt: Márta barátnője meglátogatta őt, s ott töltött nála két napot. Ha már eljött, akkor kirúgtak a hámból. Gizike ezért lemondta a házhoz szállított szociális ebédjét, s elmentek, hogy felfedezzék a város legjobb éttermét. A 91 s 81 éves szórakozni vágyó addig járta az éttermeket, míg egy olyat találtak, melyben egy cigányember húzta a hegedűjén a vidám nótákat. Gondosan kiválasztották s megrendelték azt az ételt, amely a legfinomabb, s egyben persze a legmegrághatóbb volt számukra. Élvezettel, megfontoltan ették meg azt, majd leöblítették az ínyencséget egy pohár finom édes borral. Rózsás jó kedvük kerekedett. Utána betértek egy cukrászdába, s élvezettel fogyasztottak el egy habos tortát. Amikor a belvárosban sétálgattak, akkor nevetve tréfálkoztak egymással: „Mi mást csinálnánk most? Ülnénk otthon, s várnánk a halált? Hát annál jobb egy flekken, a bor, s a habos torta". Mindketten egyek voltak ebben. Márta felnőtt gyermekei, unokái 10 000 kilométerre élnek tőle, a világ másik végén. A férjük mindkettejüknek meghalt. Ok ez a siránkozásra? Egy frászt. Van ok az örömre. Meg lehet találni az élet örömét a múltba, a hiányba, a fájdalomba, a magányba zárkózás helyett. A vendéglőbe, a cukrászdába, a belvárosi sétájukra vezető útjukon más korosztályok számos képviselője haladt el mellettük. Nekik is volt azonban helyük az úton. Vajon sétáltak-e akkor azokon az utakon a többi korosztályból olyanok, akik annyira áldottak, örömmel teljesek s felszabadultak voltak, mint időtlen Márta s Gizike? Ők most örömhírei azoknak, akik az úton vágtatnak, ügetnek, poroszkálnak vagy akár vánszorognak.