Reszkető kézzel szolgál a templomban. Túl van már a századik évén. Sokan megszállott vén öregnek gondolják, susognak róla, kérdezgetik, nincs-e jobb dolga, mint folyton itt lábatlankodni.

Nem bánja. Érez valami különös közösséget és cinkosságot ezekkel a falakkal: ők sok mindent látnak, még több mindent sejtenek.
Meg... kihez is menjen haza?
A férje régen meghalt. 
Itt a biztos, az Úr közelében.
Aztán egy nap valahogy a vastag falakon át elérte egy fénysugár. Tudta, hogy valami megváltozik.
És ahogy a fény vakításából kilépett, meglátta. Egyszeriben ott volt.
Tudta, hogy Ő az. A földre borult, és könnyek peregtek le a ráncos arcon.

Egyszeriben az élete nem csak egy végigélt, időben elfolyó valami volt, amit megkeserítenek a fájdalmak.

Egyszerre ott volt életének célja. Eljött egy pont az időben, amitől minden egyes másik pillanat is értelmet nyer.

Hálás volt. Kitört belőle a hálaimádság. Az, akiről eddig egész életében prófétált, az, akit az egész világ epedve várt, ott volt előtte.  Minden eddigi tette, minden eddigi perce, amit szolgálattal, igehirdetéssel, böjtöléssel töltött, most beigazolódott. A sok félelem után a „hiábától" most megkapta a pecsétet: „értékes!". Kimondatott az elég életére: „értékes". Vagy legalábbis: „Nekem értékes!" (Lukács evangéliuma 2, 36-38)

Ő a példa. Szeretnék én is az Úr felé haladni a korral és nem csak sodródni bele az ismeretlenbe. Azt hiszem, ez a leghosszabb távú befektetés, amibe bármikor bárki is belefogott.