Tudja, kedves, azokat a bokrokat még az uram ültette ott, a kert végében.
Orgonák. A kedvenceim. Mindegyik fehér.
Meg kellene metszeni őket, tudom, de hát mit csináljak, már nem bírom a menést. Idáig még csak-csak kitipegek, hogy süssön rám is a nap néha, de ennél tovább nem merészkedek.  Egyszer összeestem amott, a diófa alatt, s csak estére szedett össze a szomszéd.
Nem megyek én már sehova. Az orgonát meg innen is látom.
Talán hétvégén eljön a fiam, majd megkérem, hogy tegye rendbe őket.

Pedig régebben hogy bírtam a munkát!
Az uram is aratáskor szerelmesedett belém. A mosolyomba és a két dolgos kezembe - mindig így mondta. Hát nem is kellett nekem szólni, hogy mi a dolog, tudtam én azt magamtól is! Hajnalban keltem, s gyakran, csak ha már fenn volt az összes csillag, akkor feküdtem. Szerettem én ezt így, mert éreztem, hogy élek, hogy a természettel együtt nekem is feladatot és célt adott a Jóisten. Munka után meg lehetett pihenni, a bálok idején meg mulatni. Mindennek rendje volt még akkoriban. Hát így volt az, hogy az aratás utáni bálon udvarolni kezdett a Sándor. Senki olyan szépeket nem tudott mondani még ezen a földön, mint ő. Nagyon értett hozzá, hogy jól beszéljen. De hát taníttatták is, nem voltak egy szegény család, meg a színi körben is mindig ő kapta a főszerepet. Képzelje csak, egyszer az egész színjátszóval adatott nekem szerenádot. Csak úgy zengett a szerelmes nótáktól az utca! Hát hogy ne lettem volna oda érte?

Az én Sándorom soha nem kért tőlem semmi illetlent, nagyon vigyázott rám. Pedig megtehette volna, hiszen övé volt a szívem teljesen. De ő tisztelt engem, és azt mondta, vigyáz rám az esküvőig. Érti, ugye? Tisztelt engem, és halálosan szeretett. Ezt akkor értettem meg igazán, mikor a mi házunkba is beszállásolták magukat az oroszok. Hozzánk egy tanultabb fajta tiszt jutott. Apámékat kiköltöztették a fészerbe, engem meg a ház kicsi, belső kamrájába tettek, mert nekik kellett a két szoba, meg az egész udvar. Épp csak elfért a szalmazsákom az uborkák és a meggyborok között. Persze ők minden ehetőt elég gyorsan elpusztítottak. Még a tehenünket is, pedig hamarosan borjadzott volna. Bizony, minden este sírva feküdtem le, reszkettem a félelemtől, mert láttam és hallottam, hogy mi minden történik a falubeli nőkkel. Úgy aludtam, mint egy nyúl, minden neszre riadtam, és csak reméltem, hogy amíg a tiszt a mi házunknál lakik, addig biztonságban lehetek. Jó lett volna gyorsan megesküdni, hogy férfi legyen mellettem, de mindkét család ellenezte, mert hát mire és hogyan; meg ilyen ínséges időkben örüljön az ember, ha a saját szájának jut, nehogy még a végén gyereket is etetni kelljen...

Nem untatják ezek a régiségek, kedvesem? Szóljon ám, ha mennie kell, vagy ha fárasztja egy öregasszony locsogása! Mert az úgy volt tovább, hogy épp a két sor szőlőnket kapálta a Sándor, hogy ne apámnak kelljen mindent a rossz hátával, én meg gereblyéztem utána, mikor bekiabált nekem a Pista, hogy „te, Mári, azt mondják, hogy nyílik ám már az orgona a dombok között, majd holnap hozok neked egy csokorral." Bosszantotta Sándort, hogy a Pista ilyen nyíltan teszi a szépet, láttam, hogy a kézfeje is fehéredni kezd a kapanyél szorításában. Meg azt is tudta, hogy szinte megveszek az orgonáért. Mert az a virág valami csoda! A pici, de mégis tökéletes szirmok rendezettsége, a tömött fejek sora, no meg az a részegítő illat! Mindig a dombok között nyílt először a környéken. Akik jártak a városba a dombok közti dűlőn, azok hozták a hírt, ha virágba borultak a bokrok. Abban az évben korán jött a tavasz, mert még csak április eleje volt, mikor a Pista bekiabált.

Aznap este nem aludt nálunk a tiszt. Elment három napra valahová, de igen kelletlenül, mert a kávét sem itta meg, amit velem főzetett. Az emberei viszont annál vígabban voltak, nekikezdtek már késő délután dorbézolni. Iszonyúan tudtak inni. Mindegy volt azoknak, mit, csak erős legyen. Félt a falu a zaklatásoktól, szinte tapintható volt az emberek feszültsége. Amikor ki tudtam a házból szökni, akkor kerestem a Sándort mindenfelé, hogy legalább vele legyek, de senki nem tudott róla. Sírva mentem vissza, mert féltem, hogy anyáméknak bajuk esik, hogy rajtuk kérik esetleg számon, hogy én hova tűntem. Lapultam a szalmazsákomon, szorosra húztam a kendőmet és hallgattam a hangokat. Belülről fáztam. Tudja, mikor annyira remeg az ember, hogy már attól fél, megáll a szíve! Csak azt nem tudtam, hogy hogyan kerüljem el az elkerülhetetlent. Hallottam, hogy nők sikoltoznak, férfiak ordibálnak, bizony olykor egy-egy lövés is eldördült. Sötét egy éjszaka volt.

És akkor nyílt a kamraajtó, és bejött egy orosz. Olyan kajánul jött, tudja. Alig állt a lábán, de nem is sokáig akart, hanem egyenesen rám vetette magát. Büdös volt a szája nagyon. Nem tudom, hogy keveredtem ki alóla, de azt hiszem ő sem gondolta, hogy ilyen erős lány vagyok, mert mikor kifutottam, ő szitkozódva jött utánam. Futottam hátra a kertben, ki a sötétbe, de az orosz csak jött utánam az öles lépteivel, sütött belőle a düh. És akkor, hirtelen, az egyik fa mögül kilépett ő. Az uram, a Sándor. És a kezében lévő ásóval nagyot kólintott az orosz fejére. Az meg ott esett össze. A testet elhúzta a pajta mögé, és rádobált néhány krumpliszsákot. Mikor visszaért, én még mindig ott álltam dermedten a fa tövében. Ő átölelt, és úgy szorított, olyan melegen, olyan élően, hogy visszatért belém a lélek. Akkor lassan, a kert végébe vezetett. Elhoztam mindet, az összeset - mondta és a frissen ültetett bokrokra mutatott. Mert, igen, lelkecském, ott volt az összes dombok közti orgona a mi kerítésünk mentén. Rengeteg, megszámlálhatatlanul sok virággal. És olyan illattal, amit még élek, nem felejtek el. Nem csak egy csokorral hozott! Hát mondja, kaphattam volna valaha ennél szebb vallomást?!

Akkor, ott, azon az éjszakán, a csillagos égbolt alatt, az orgonabokrok között egybekeltünk. Testestől-lelkestől. Az Isten színe előtt. Mert, tudja, abban a pillanatban minden olyan egyszerű és tiszta volt. Feküdtem az uram karjában, és emlékszem, olyan boldog voltam, hogy hirtelen félni is kezdtem, hogy lehet, ekkora boldogságot mi már nem is bírunk el.

Másnap persze megtalálták az eszméletlen oroszt, aki pont akkorra tért magához, mire a tiszt rosszkedvűen hazaérkezett. Minden kiderült, Sándort a falhoz állították. Sikoltozva zokogtam, az anyám és két unokabátyám fogott le. Ő szembenézett a pisztollyal és csak annyit mondott: „Mári az én feleségem." Mikor a lövés eldördült, én is összeestem.

Nem templomban esküdtünk, de tudom, hogy azon az estén biztosan velünk volt az Isten áldása. Amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz, könyörögtem, hogy fiú legyen. Az lett. Sokat játszódtam vele a kert végében, bújócskáztunk a bokrok között. És amikor virágozni kezdett az orgona, akkor mindig kihoztuk a szalmazsákokat, és itt aludtunk a csillagok alatt.

Remélem, eljön hétvégén! Nagyon kellene metszeni.