Lassan, de megállíthatatlanul közeledik a tavasz. Ilyenkor, a téli szürkeség után nem csak a szemünk, hanem a lelkünk is vágyik a színek után.
Mi magunk is kinyitjuk a gardróbot, s amint lekerül a télikabát, a dzseki, bátrabban nyúlunk a merészebb színű holmik után. Ösztönösen is érezzük, hogy a színek jelentenek valamiféle többletet. S valóban, minden kultúrának, vallásnak megvolt s megvan a saját színszimbolikája.

Református egyházunkban a fehér a domináló szín, ezért talán kezdjük is ezzel.
Ha nekünk magunknak kell fogalmakat asszociálnunk a fehérhez, akkor a tisztaság, szűziesség, szentség szinonimái jutnak először az eszünkbe, ami nem is csoda, hiszen a fehér a fény, a világosság, a minden kezdet, a Teremtés színe, amely magába foglalja az összes többi színt is. Nem véletlen talán, hogy a különböző kultúrákban a fehér a végletes ünnepek színe is.
Az Ormánságban még magam is ismertem olyan magyar parasztasszonyt, aki „fehér gyászba" öltözött. A fehér gyász egészen a XIX. századig általános volt hazánkban, csakúgy, mint a távol-keleti népeknél az ősidőktől a mai napig. A nyugati kultúrában azonban a legnagyobb örömünnep, a házasság, az új közös élet színe a fehér, mint ahogy a római katolikus és az evangélikus egyházban egyéb ünnepekkor is (keresztelő, bérmálás, konfirmáció) fehérbe öltöznek az ünnepeltek.

Az erő, az élet színe igen sok népnél a vér színe, a piros. Ezért festjük pirosra az újjászületést jelképező húsvéti tojást, ezért ajándékoznak Kínában piros betűkkel írt áldáslapocskákat az újszülötteknek. Afrikai törzseknél a beteg vagy a haldokló arcát pirosra festik, hogy megtévesszék a démonokat, Ausztráliában, Pápua-Új-Guineában pedig a csecsemők csuklóját kötik át piros szalaggal, hogy megvédjék a rontástól. Ez a szokás is sok évezredre tekint vissza: a nomád magyaroknál is szokásban volt, ám megtaláljuk római, görög vagy egyiptomi freskókon is az életet védelmező piros csuklószalagokat, pántlikákat.

A nyugati kultúrában a kék szín kevésbe közkedvelt, ám ahogy keletebbre megyünk, egyre többször felbukkan. Számunkra furcsának tűnnek a kékre festett erdélyi házfalak, a kék színű ruszin tetők, vagy a kék bőrű indiai istenségek. A kék a keleti mítoszok szerint a szentség színe: az égé, amely Isten lakhelye és a vízé, a tengeré, ahonnan minden élő ered. Ezt a szentséget hivatott kifejezni a római katolikus ábrázolásokon a kék palástba burkolózó Mária alakja.

Tavasszal a legdominánsabb szín a zöld, a kisarjadó vetés, a lombba boruló fák koronájának színe. A reménység, a várakozás színe. Nem csoda, ha a zöld pálmaágakat lengető virágvasárnapi tömeg is oly sok reménnyel, bizakodással volt teli. Csak úgy, mint a mi szívünk is, így húsvét táján, hiszen tudjuk, hogy Jézus áldozatával valóban új életnek lehetünk részesei.