-  kérdezte valaki tőlem, s akkor rávágtam, hogy persze, hiszen eszembe jutott a mustármag példázata (Mt 13,31-32). A mustármag kisebb ugyan minden magnál, de fává lesz...

Ami él, az növekszik, épül, fejlődik, folyamatos mozgásban van. Az a bizonyos vonal, az a halált jelzi - az élet a lüktetés, változás, fel és le...

A hit növekszik, s ezzel az Isten Országának bizonyossága is. Nagy leckék, eszmélések formálják, amikor a látható mögött és előtt egyszerre valósággá lesz a láthatatlan világ egy-egy összefüggése, íve, amely helyére teszi az apró mozaikdarabkákat, melyeket a tapasztalat „kövesít" a napok sorába...

25 évvel ezelőtt már jártam Rómában, s nagyon élesen bennem maradtak képek és színek, amelyek akkor és ott jelentették az „örök város" lüktetését. Legszebb emlékeim között áll, amikor az egész napi járkálás után megérkeztünk a Szent Péter katedrálisba, s ahogy leroskadtunk egy padra, éppen kezdődött a mise. Legnagyobb csodálkozásomra a 134. zsoltár dallama csendült fel, s ettől otthonossá vált a döbbenetes méretű templom, s egyszerre meghitt közösséggé az ott térdeplő hívek sokasága. A prédikáció alatt imádkoztam, mert nem értettem semmit, csak a Miatyánkra eszméltem fel. S akkor, ott sodort a felismerés - Isten hívogat engem, a kirándulásban csendre, az egyedüllétben közösségbe, a szeretetben mélységre, a hitben magasságokba, bűnben a bűnbocsánatra, a végtelen, határtalan, emberi ésszel megfoghatatlan Isten Országának egységébe. S mentem a többiekkel, s éltem a szentséggel - mert ott és akkor igazzá vált az, amit a hétköznapok vitáiban, a nagy teológusok kifogyhatatlan érveléseiben sosem éreztem: Isten előtt nincs különbség: „Úrnak szolgái, mindnyájan..." - mindnyájan...

Most, 25 év után újra járhattam abban a templomban, de hiába kerestem a múlt nagy titkát, most csak a pápák hatalmas szobrait láttam, a kordonokat, a biztonsági ellenőrzést, az üvegfallal védett Pietát, az emberi élet szentségtelen voltát, félelmeit, hatalmaskodását.

Üres lett a lelkem, s fáradtan, szomorúan néztem a tömeget, amelynek sora sosem akart véget érni, trécselő, vihogó tizenévesekkel, siető apácákkal, kereső tekintetű idegenekkel, idegenvezető hangjának unottságával.

Fel kellett mennem a kupolába. S ahogy a 320 lépcsőt jártam, ahogy sorjázott előttem a csigalépcsők végeérhetetlen sokasága, újra elfogott a nagy titok érzése: csak az éli át az emelkedőket, aki végigjárja a lejtőket is. Aki felmegy a csúcsra, az messzebb lát, aki leszáll a mélybe, az többet ért. Lentről apró angyalkák öntötték ki a bőség szaruját, fent ugyanezek már méteres mozaikangyalokként csillogtak, akik mellett eltörpült minden emberi nagyság. Milyen jó, hogy hatalmas ez a templom, s bármennyire is emberek tervezték, építették, zárják és nyitják - mind arra a másik nyíló ajtóra néztek, annak titkát és fenségét keresték, ami ezt átöleli és betölti, ami imádság és élet. Tényleg csak a szívével lát jól az ember...

„A hívő ember napról napra szentül, vagy napról napra züllik" (Ravasz László) S hogy éppen melyik - azon múlik: mit vesz észre, hogyan értelmezi a körülötte lévő világot, hogyan csodálkozik rá a nyíló virágra, az élet nagy parancsára, engedi-e szívét látni...