Neo arra ébred, hogy a számítógépe ír neki.

- Ébredj fel, Neo. – mondja.
A probléma ezzel a mondattal kettős. Neo tudja, hogy épp most ébredt, és az olvasás pillanatában ébren van. A másik, hogy a gép nem beszél az emberhez csak úgy.

Lehet tehát, hogy a felébredése is csak álom. Volt már olyan álmunk, hogy felébredtünk az álmunkban, de valójában tovább álmodtunk? Hősünk talán eldönthetné, hogy az eseményeket csupán álmodja-e, de a narratíva folytatódik. A gép olyan mondatokat küld neki, amelyek a jövőre vonatkoznak, és bekövetkeznek nem sokkal az elolvasásuk után. Mi már gyanakodni kezdenénk, hogy valami nincs rendben. De álmodtunk már olyat, hogy meghalt szerettünkkel találkoztunk, és ez a találkozás felülírta azt a tapasztalatunkat, hogy ő már halott. Vagy olyat, hogy a gravitáció törvényét felülírták azok az álmok, amelyekben repültünk, mégsem lepődtünk meg ezen. Egy számítógép üzengetése még kevésbé meglepő. Az események megtörténnek, Neo követi a fehér nyulat, ahogy a gép mondta. A szöveg belenyúl a valóságba, vagy a valóságban nem stimmel valami? Neóban még mindig az a kérdés motoszkál, hogy vajon mikor fog felébredni, vagy tényleg ébren van-e. A kérdés elég nyomasztó. A rémálmokból minél hamarabb szeretnénk felébredni, a valóság pedig néha rémálom, de vajon fel lehet belőle ébredni?

Tim Burton legújabb filmjében Alice egészen sokáig fel akar ébredni, mert álomnak gondolja azt az alternatív valóságot, amibe a nyúl üregén keresztül csöppent. Emblematikus, amikor az őt üldöző szörny elé áll, hiszen úgysem sebesülhet meg a saját álmában. Amikor valaki részeg, szintén egy alternatív valóságba érkezik. Néha bajba kerül ebben a másik valóságban, és ennek a nyomait visszatérve is megtapasztalja. A szörny megsebzi Alice-t, és a seb valóban fáj és vérzik. Ez már  bizonyítja, hogy Alice a józan ész valóságában volna?
Az Avatar egyik jelenetében a vászon sarkán egy ág csapódott a néző felé. A jobb szemem reflexből lecsuktam. Ez komolyan elgondolkoztatott. Annyira nagy már a 3D-s mozi illúziója, hogy a reflexeim is működésbe lépnek? Mégsem gondolom, hogy valóság volna a vásznon.
Tehát becsap a valóságérzékelésem. Neo és Alice mellett én is ezzel küzdök. Mi az, ami biztossá teszi, hogy nem ébredek fel? Nekem még nem nyújtotta oda Morfeusz – ahogy Neónak – a piros és a kék pirulát, hogy válasszak. Ha a kéket választja, az álomnak vége és az ágyában ébred. Azt gondol, amit akar. Mondhatjuk, hogy új álom kezdődik. Ha valóban fel merjük tenni a kérdést a valóságunkkal kapcsolatban, ne válasszuk ezt. A piros rázósabb. Ha emellett dönt, akkor megtudja, hogy milyen mély a nyúl ürege. Én is Alice-szal zuhanok, hogy Neóval a valóságba essem.

Bármennyire meglepő, az ember azt látja, amit a tudatával lát. A szemünknek ehhez kevesebb köze van, mint a tudatunknak. A „nézi, de nem látja” szólás ezt a fajta felismerést fogalmazza meg. Ilyen például a térlátás. Ha egy adott korig nem műtik meg a szemtengely- ferdüléses betegeket, utána hiába már a műtét, a jobb látás ellenére sem lesz térlátásuk. Azért a látással kezdem, mert ez az, amit a leggyakrabban a valóság meghatározásaként említeni szoktunk. Majd hiszem, ha látom. Hiszek Istenben, ha látni fogom. A tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy hiába látok, ha nem hiszem.

Izmael anyja, Hágár nem látta meg a forrást a sivatagban, a történet szerint, amíg az angyal fel nem nyitotta a szemét. Ábrahám nem látta a kost Mórijá hegyén, amíg Isten meg nem mutatta neki. Az emmausi tanítványok nem ismerték fel Krisztust a mellettük ballagó vándorban, amíg nem hittek benne. A csodák ellenére – amelyeket megéltek, amíg Jézussal jártak – csak akkor ismerték fel, amikor hinni kezdték, hogy feltámadt. Mindhárom történetben bizalom ébredt a szereplőkben, és ez a bizalom tette lehetővé, hogy meglássanak dolgokat. A látás tehát nyitottságon múlik. Ha kész vagyok olyan dolgokat látni, amik a közös megegyezésen alapuló valóságtól eltérnek, akkor észrevehetem őket. Még alsós voltam, amikor erről tapasztalati úton meggyőződtem. Az egyik könyvemben több olyan kép volt, ami megtanított erre. Az egyik egy papagáj volt, amit, ha megfordítva néztem, akkor egy öreg, szemüveges bácsit láthattam meg benne. A másik pedig egy csuklyás öregasszony képe, amit fiatal dámának is láthattam. Tetszés szerint változtathattam, hogy mit akarok éppen látni, és az volt előttem.

William Blake, az angol költő gyerekkorában angyalokat látott, de a szülei figyelmeztették, hogy vigyázzon a szájára, mert még őrültnek nézik. Blake tehát megtanulta, hogy ne lásson angyalokat, függetlenül attól, hogy vannak-e.
A tudomány fejlődésével beszűkítettük a valóságunkat megszámolható és megmérhető dolgokra. A kapuknál pszichiáterek és rendőrök állnak, hogy aki túl messzire merészkedik, azt a helyes útra térítsék. Ahogy Feldmár András pszichoterapeuta mondja, ez a modern kori inkvizíció. Általános megegyezéssé vált, hogy az létezik, amit ki tudunk mutatni. Persze itt is vannak bökkenők, mert egy kiló uránról meg tudjuk mondani, hogy 500 év alatt mennyi hasad meg belőle, de hogy egyetlen uránatom pontosan mikor fog meghasadni, arról fogalmunk sincs. A csillagászok által Nagy Mozgatónak (Great Attractor) nevezett jelenség mérhetően nagy és nehéz valami, mégsincs semmi látható dolog a helyén az űrben, szemben a fekete lyukakkal, amelyeket hőtérképen lehet észlelni vagy akkor, ha áthaladnak egy másik csillag előtt. Az űrbe még nem jutott el a mi leszűkített valóságunk.
Eljutottunk tehát oda, példák egész során keresztül, hogy a valóságérzékelésünk megbízhatatlan, de ha valamit ki akarunk zárni a valóságunkból, azt tudati szinten megtehetjük. A közösség olyan valóságot hipnotizál magának, amilyenben kedvét leli. A hipnotizálást az orvosok szavakkal végzik. A szavaknak van hatalmuk valóságot formálni. Feldmár A tudatállapotok szivárványa című könyvében arról ír, hogy a hipnotizőr képes olyan instrukciókat adni a páciensnek, hogy egy adott tárgyat ne észleljen. Ekkor az történik, hogy bár nem lesz az illető tudatában annak, hogy az a tárgy jelen van, mégsem fog belebotlani. A „megegyezés” ennyire erős. Egymást arra kényszeríthetjük, akár orvosként, hogy bizonyos dolgokat ne lássunk. Ez abszolút semmilyen problémát nem fog neki okozni, hiszen nem fogja tapasztalni ennek a dolognak a hiányát. Gondoljunk csak William Blake esetére. A szülei megbeszélték vele, hogy ezentúl nem fog angyalokat látni, és nem is látott többet.

Nem megismerhetetlen a valóság, és valójában aki ezt a cikket írja, nem álmodik, de remélem, még az Olvasó sem. A kételkedés a fontos. Kritikátlanul fordulni afelé, hogy nincs nagyobb valóság annál, mint amit tapasztalunk, vagy afelé, hogy minden, amit tapasztalunk, valóság, olyan, mint bevenni a kék pirulát. Alice Tim Burton filmjének tetőpontján vértbe öltözik, hogy az életéért megküzdjön egy sárkánnyal. A küzdelem előtti pillanatokban csak áll a sakktáblán nem messze a sárkánytól, és így szól a Kalaposhoz:
- Ez hihetetlen.
A Kalapos válasza:
- Csak ha te annak hiszed.

Blog ajánló: Nagy Dávid – Simpson’s Movie és a 42

Gyere fogd meg a kezem, és menjünk tovább a történetben!

„Amikor egy igazság az elméletiségből hirtelen valósággá válik. Létezni kezd annak az embernek az életében, aki megtapasztalta. …jön a Húsvét és arról fogok prédikálni, hogy Krisztus hogyan vált valósággá a tanítványok életében feltámadása után. Teljesen abszurd. Néhány mondatban próbálom felmutatni a használható érvet, hogy miért nem képmutatás, amikor prédikálok, de valójában nincsenek logikus érvek. Feltámadni nem lehet logikusan.”

http://divadseidna.blogspot.com/