Ézs. 44, 3-4

Ézsaiás könyvéről gondolkodunk. A könyv háttere a Babiloni fogság, amikor Izrael népe panaszénekeket énekel, és attól fél, elhagyta őt Jahve. Isten pedig Ézsaiáson keresztül igyekszik őket mégis szóval tartani, üzenni nekik. Tömören összefoglalva a ma felolvasott 44. fejezet első nyolc verséből ízelítőt kapunk abból, mi mindennel vigasztalja Isten az ő népét. Az első két versben Ézsaiás szavai a múltba néznek. Kétszer is elhangzik a bűvös kiválasztottalak szó. Jákób, Izrael, Jeshurun olyan nevek, amelyek emlékeztetik a népet a múltban történt szabadításokra. A betartott ígéretekre. Olyan ez, mintha minket szólítanának úgy, ahogyan csak a saját édesatyánk szólít. Ézsaiás az emlékezetük által szeretné őket visszavezetni az Istenhez, láttatni azt a szoros kapcsolatot, a kölcsönhatást, amelyben Jahvéval vannak.

Az igerészünk vége pedig éppen azzal érvel, hogy az elkeseredett nép ne forduljon bálványokhoz, hiszen azok nem tudják felsorolni a nép múltját, a csodákat, a megmeneküléseket, hiszen nem élők és nincsenek kapcsolatban Izrael népével. Nem voltak ott, amikor Isten kivezette őket az egyiptomi fogságból, sem akkor, amikor lángoszloppal vezette őket a pusztán át. Jahve Izrael istene.

Amit pedig szeretném, hogy az igerészből tüzetesebben megvizsgáljunk, és gondolkodjunk rajta, az a középső rész, a 3-4. vers:

„Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra. Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra. Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák."

Ez az új ígéret hangzik Isten népe felé, ez a vigasztalás az, amit Ézsaiás tolmácsol a csüggedő embereknek.

1.A Szentlélek hiányában: Szárazság- halál- félelem

„vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra."

Egy héttel ezelőtt szerencsém volt Kenyában járni, immár másodszor életem során. Az első utazás másfél éve történt. Akkor már több éve alig esett valami kis eső az országban és a szavanna már majdnem úgy nézett ki, mint a sivatag. Még a nagyobb folyók is elapadtak, kiszáradtak. Fújta a szél a port. Nyomasztó volt, és nekem, főleg éjszaka - mikor körülnéztem és minden kopár volt, mintha valami lepusztította volna - kicsit félelmetes is. Mesélték, hogy a helyi törzs, a maszájok nagyon szenvednek a szárazságtól: éheznek, és nem engedik iskolába járni a gyerekeiket, mert minden kézre szükség van otthon ahhoz, hogy életben maradjanak. Itt-ott elhullott állatok csontjait láttuk a földön. Az emberek panaszkodtak. Nagyon elszomorító kép volt.

A víz képe sok esetben egyet jelent valami különös életerővel, amely termékennyé tesz mindent, amivel találkozik. Izrael népe sokszor megérte a történelme folyamán azt, milyen, amikor az Úr táplálja és megerősíti őket ezzel az erővel. Hiszen kihozta őket az egyiptomi fogságból, majd szabályszerű szövetséget kötött velük a tízparancsolatban, segítette őket a honfoglalásuk során. Izrael fája történelme során valóban minden környező nép számára is láthatóan növekedett, zöldellt.

Azonban most valami hiba történt. Mindannyian ismerünk olyan népmeséket, amikor azért szárad ki egy fa, mert egy egér rágja a gyökerét, vagy béka ül rajta, és a legkisebb királyfinak meg kell szüntetni azt az okot, amiért a fa pusztul. No, most valami ilyen száradást, ilyen pusztulást élt meg Izrael népe. Az ok a nép bűne és bálványimádása volt, de ők úgy élték meg, mintha Isten fordult volna el tőlük. Mintha nem táplálná a gyökereket semmi: fogságba estek. Elnyomásban, szétszóratásban vannak. Egész sorsuk, létezésük és utódaik léte kétséges volt. Hogy a fa képénél maradjunk, nem tudhatták, hogy vajon lesznek-e még új hajtások a családfákon, hogy a gyermekeik életben maradnak-e, vagy ha életben maradnak is, vajon még Izrael népéhez tartozónak mondják-e magukat, vagy már babiloninak? Vajon lesz-e még Izrael, vajon lesz-e még ország valaha, vajon lesznek-e szabadok valaha? Kétségbe volt esve a fogság népe. Valami elromlott. Talán az Úr nem is akarja őket tovább táplálni? Nyomasztó félelem. Szárazság, terméketlenség, pusztulás.

Amikor erről gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy ezt az érzést nekem a legjobban Ady Endre Imádság háború után című verse adja vissza:

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Az ötödik versszak pedig így folytatódik:

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Száraz ajak, kar, terméketlen élet.

Nem ismeretlen ez az érzés a magyar embernek sem, tudjuk, hogy erősen hajlamosak vagyunk a panaszra. Van sok félelmünk attól, hogy vajon a mi kicsi nemzetünket nem olvasztja-e magába az a kozmopolita egyveleg, amely szerte a világban hömpölyög. Vajon fogunk-e még tartozni egy országhoz, egy nyelvhez, egy nemzethez? És ha mi még tartozunk is, vajon a gyermekeink és unokáink is fognak-e még magyarul beszélni? Van-e kiút a gazdasági, politikai körülményeink közül? Van-e jövő?

2. A Szentlélekkel: Víz- élet-öröm

Ilyen kétségek, félelem, nyomasztó állapotok között szól Isten Ézsaiás által:

3Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra. Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra.
4Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák.

Isten azt mondja, hogy bár most fogságban vannak, de ígéretei nem szűnnek meg. Isten hűséges. Utal az ige olyan ígéretre, amelyet legelőször Ábrahámnak mondott az Úr: nagy néppé teszlek, annyi lesz utódod, mint a föld pora, mint a csillagok az égen. Termékeny lesz az, ami terméketlennek látszik, Sára és Ábrahám gyermeket fogan. Izrael népe talán terméketlennek érzi magát, öregedőben, elszáradóban, mégis Ábrahámhoz hasonlóan sok utódot ígér neki az Isten. Megígéri azt az éltető erőt, amely miatt majd megelevenedik az, ami terméketlen volt, ami nem az életet, hanem a halált hirdette.

Most március elején, ahogy kiértünk újra Kenyába, egészen más kép fogadott, mint amire emlékeztem. Február végén ugyanis a 3 éves szárazság után végre elkezdett esni az eső. A szavanna szinte egészen kizöldült, sűrű és dús növényzet lepte el az eddig kopár részeket. A maszájok nagy áldásként élték meg az esőt, mert így lesz termésük, és az állataikat is életben tudják tartani, és a gyerekeiket is könnyebben elengedik az iskolákba. Egészen más volt egy ilyen élettől nyüzsgő szavannán járni. Itt már nem féltem, ez már nem nyomasztott. Ez már nem a szárazságról, nem a halálról, a félelemről beszélt.

Az egész sugározta az életet. Sugallta azt, hogy van jövő.

Az az életerő, amelyet az igénkben ígér az Isten, ugyanaz, mint amit a teremtéskor lehelt az emberbe, és ugyanaz, mint amit jól ismerünk a pünkösdi történetből. Az az erő, amely a zárt ajtó mögött gubbasztó szomorú tanítványokat természetfeletti erővel ruházta fel, hogy minden nép értse meg az evangéliumot, amit hirdetnek. Ez az erő, a Szentlélek. Ezt ígéri az Isten a fogságban elcsüggedt népnek. Azt ígéri, hogy újra zöldellni fog, hogy újra meglátszik majd rajta az Isteni táplálás.

A halál rettentésétől való félelem helyét átveszi az élet felett érzett öröm.

Ez a fordulat pedig nem csak egy kicsi javítás, nem apró korrekció. Nem csak a túléléshez szükséges erő. Nagy fordulat, melynek a hatása látszódik, érződik. Valódi szabadítás. A fű képe, a zöld, dús növényzet képe előrevetíti, hogy Isten nem csak kicsit, nem csak spirituálisan akarja fellendíteni Izrael életét, de egész egzisztenciájára kiterjedően, tehát külső jómódjára is figyelemmel. Isten látja népe szükségeit, és be akarja tölteni azokat. Hogy a szükség, a szárazság helyén élet fakadjon. A következő versben azt mondja a Szentírás, hogy irigykedni fognak Izrael népére, amikor megeleveníti a Lélek.

3. A Szentlélek vonz

Azon az úton, amelyen haza jártam gimnáziumból busszal, elmentünk egy domb mellett, amelyen állt egy fa. Nagyon tetszett nekem az a fa. Formás volt, de nem túl nagy. Pont a horizonton állt egy szál magában. Eldöntöttem, ez lesz az én fám. És volt is, hogy biciklivel kimentem oda, vagy kigyalogoltam. Rájöttem, hogy miért él ott, ahol semmi más nem él meg: mögötte messzebb volt egy halastó, és abból egy kivezető erecske pont a fa mellett haladt el. Aztán ahogy egy buszút alkalmával elmentünk mellette, néhány barátomnak megemlítettem, hogy az a fa, az ott az én kinézett fám. És nagy meglepetésemre hárman-négyen is csatlakoztak, hogy azt a fát ők is kinézték ott. Mindenkinek megtetszett ez a fa, amely egyszál magában állt a domb tetején. Azt hiszem, azért, mert még a gaz is elsárgult, elhalt körülötte nyáron, de ez a fa, ez folyton zöldellt, életet árasztott. Kiviláglott a környezetéből. Vonzó az ilyen fa. Nem csak a mi szemünknek, de látványosan minden élőlénynek, mert méhek zsongták körül, madarak fészkeltek rajta, apró bogarak is voltak a törzsén. Vonzó egy ilyen fa.

Mint ahogy vonzó az olyan ember, vonzó az olyan gyülekezet, vonzó az olyan egyház, amelyben az Isten lelkének élete lüktet. Jó a közelében lenni. Vonzó az olyan szabad élet, amelyet Isten kiszabadított a fogságaiból és szabadon él. Bár tudnánk személyenként, gyülekezetként, egyházként ilyen vonzóak lenni az emberek számára! Bár így sütne belőlünk az élet, hogy az másoknak is feltűnjön! Szeretném, ha sokan jönnének az Úrhoz azért, mert felfedezik, hogy itt az örök élet vize árad, amivel lehet táplálkozni.

A mai igében azt olvastuk, hogy az Úr kiárasztja a lelkét, és ami száraz és terméketlen volt, az élővé lehet.

Hadd biztassam ma a gyülekezetet, hogy merjük az Úrhoz emelni a hangunkat ezért, merjük kérni az ő megelevenítő lelkét minden olyan dolgunkra, amely halottnak tűnik, ami terméketlenségben vesztegel. Mert az ő ígéretei ma is érvényesek. Kérjük, hogy minél többek életében jöjjön el az a fordulat, amely a halálból az életre visz!  Kérjük, hogy hadd lehessünk olyanok, mint a víz mellé ültetett fa: termékenyek, akikben van jövő. Egyénenként, közösségként és nemzetként.

Ámen.