- avagy Wathay Ferenc múzsája

„Még az rabság is - úgymond - az köröszténeknek nem árt, mert ott az ő Istenöket találják meg."

Azt szokás mondani, amikor a művésznek alkotói ötlete támad, hogy „megcsókolta a Múzsa". Szellemi természetű az ihlet az alkotás folyamatában. Titok lengi körül, és a felszínesen gondolkodó külvilág a tehetség valami ismeretlen velejárójának gondolja. A görögök természetesen isteni eredetűnek, Zeusz lányának közreműködéseként élték meg az inspirációt. A kezdetek kezdetén csak egy Múzsa volt. Homérosz is csak úgy általánosságban szólítja meg, hívja segítségül azt az egyet az Odüsszeia elején: „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott ... Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből ezekről?." Később a művészetek szerinti felosztásnak köszönhetően kilenc Múzsát kezdenek számon tartani. Feladatuk a védnökségük alatt álló művészeti ágak képviselőit pártfogolni, ihletet adományozni.

Kell lenni egy tizediknek. Mint teológus kényszeredetten keresem a tizediket, mert nekem ez így hiányos. Az egyiptomiakat sújtó csapások száma is tíz volt. A jövedelemből járó isteni rész is tíz, pontosabban tized volt. És parancsolat is tíz adatott. A tíz ugyanis a teljesség, az egész-ség száma. Kell tehát lenni még egynek. Talán kijelenthetném ellenvetést, apellátát nem tűrően, kőbe ágyazott dogmatikai tétellel, hogy a tizedik nem más, mint maga Isten. Ő ihlette a szent írókat. Az Ő Lelke inspirálta a próféták, majdani apostolok, reformátorok, hitvalló őseink munkáját, szolgálatát.

Mindezek mellett azonban lennie kell valami körülménynek, valami lelkiállapotnak, valami emberinek is, amikor érzékenyebben hangolódott rá a kiválasztott, a művész az égi inspirációra. Valakinek talán a plátói vagy valós szerelme, talán egy helyszín vagy egy táj lenyűgöző volta jelentette ezt a fogékonyságot. Van, akinek az öröm, van, akinek a bánat, van, akinek a csend, van, akinek a zaj, és van, akinek a rabság állapota készített talajt az alkotás meggyökerezéséhez és szárba szökkenéséhez. Amennyiben komolyan vesszük az Isten Lelkének inspiráló voltát, és azt az igei igazságot, hogy „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" (II.Kor.:3:17), akkor a fogság, a rabság egy olyan állapot, amelyben hatványozottan jelenik  meg az Isten utáni epekedés, a mennyei iránti érzékenység.  Hiszen amikor az egyén körül minden bezáródott, akkor „csak" felfelé, Isten felé van lehetőség, és felé van út. Ezen az úton azonban nemcsak az ember fohásza, szabadságvágya, reménysége, vagy éppen elkeseredése indul végeláthatatlan vándorlásra, és kopogtat, netán dörömböl égi kapukon, hanem ugyanezen az úton érkezik az isteni sugallat, ihlet. Ebből a találkozásból pedig megszületnek azok a művek, amelyeket a fogságban érezhető nélkülözés, keserűség, és abból való menekülés óhaja táplál. Nevezzük fogság-művészetnek. Számos zsoltár, a babiloni rabság prófétáinak üzenetei, Pál börtönből íródott levelei, Dietrich Bonhoeffer írásainak nagy része mind-mind a „fogság" múzsájának is köszönhető.

És itt kell megemlékeznünk Wathay Ferencről, aki 1568-ban született Vágon. Katonaember volt. Már 16 évesen elkezdte a vitézéletet. Óvár, Sárvár, Veszprém, Győr, Székesfehérvár, és mindenhol harcok. Ifjúsága a török elleni csatározásokkal telik mindaddig, amíg nem kerül az ellenség kezébe. Többször megszökik, de újból és újból elfogják. Kalandos élete során Konstantinápolyban is raboskodik, a Fekete-toronyban. 1603-1606 között, a török iga hordozása idején Wathay írt egy énekeskönyvet. 28 énekben, saját rajzaival illusztrálva vall hazaszeretetről, reménységről, Istenbe vetett hitről. Gyönyörűek. Sem előtte, sem utána nem írt, csak ott, az iszlám tenger közepén, ahol nem volt templom, sem lelkész, sem bajtárs, sem hittestvér, csupán a fohász, az ima adott menedéket és reménységet. Itt talált rá Istenére. Erről vall a mű előszavában is. Tudom, hogy klasszikusokat csak pontosan szabad idézni, de a nyelvezet régies volta miatt revideáltam az ott leírtakat, szem előtt tartva a tartalmi hűséget. Megbizonyosodva vallom, és biztosan tudom, hogy az én kemény, keserves és nyomorult rabságom nemcsak valami történésből van rajtam, hanem azt először is az én sok és undok bűneim miatt érdemeltem. Másodszor azt akarja a kegyelmes Istenem, hogy bűneim miatt kicsiny és füstölgő hitem el ne vesszen, hanem bennem gyarapodjék és növekedjék, és engem a kegyes Atya megpróbálva nem akarja, hogy tőle eltávolodjak és elvesszek, hanem őt megismerjem, és az örök életre megtartassam, és ezért neki örökké hálás legyek. Istenemet itt találtam meg, és Szent Ágostonnal vallom én is, aki ezt mondta: „A keresztyéneknek nem árt a rabság, mert ott Istenüket találják meg."

Wathay Ferenc pontos, megbízható, a katonalétből fakadóan precíz ember volt. Vállalt kötelezettsége, kardforgatással telő napjai, valamint birtokainak ügyintézései nem engedték, hogy tollforgatással is védje hitét és hazáját. A fogságban azonban megmagyarázhatatlanul írószerszámot és papírost ragad, és ír, és ír, és ír... a szabadság Lelkéről, a szabadság Lelkével.

Az égi ihletettség egyik sajátossága, hogy soha nem lezárt. A mennyei sugallattal megáldott ember ugyanis olyat alkot, ami aztán újabb és újabb nemzedékeknek ad inspirációt. Másokat megérint, másoknak üzen. A mennyei ihletből fakadó művészetet nem rágja meg az idő vasfoga. A maradandót, az Örökkévalót hordozza magán, mint Wathay fogságban írt énekei.

Elmúlt a Húsvét. Amennyiben nem nyomtalanul, úgy a Feltámadás ünnepét megelőző időszakban, a böjti komorságban, a bűnbánati alkalmakon, a Passió történéseiben, a kővel elzárt sírbarlangban, amik mind-mind a mi fogságainkról is tanúskodnak, ihletet, isteni reményt kaphattunk a szabadulás vágyára. A fogság időszakai, mint betegség, gyász, bűnbánat az üdvösségre, az ótól megmenekült új életre is rá tudnak hangolni. A közelgő Lélek ezt a szabadságot munkálja.  Csókoljon hát a „tizedik" mindenkit a legszentebb mű megalkotására: a homo renatus megjelenésére!

Wathay XXIV.éneke Kátai Zoltán énekmondó tolmácsolásában, melyben a Magyar nemzetségnek, nyomorult, múlt, és jelen való állapotát traktálja.