Ha a figyelmünket a nyugati tárasadalmak civil szerveződéseire fordítjuk, akkor a XX. század elképzelt térképén mindenképpen feltűnőek a gombamód szaporodó s elterjedő önsegítő csoportok. A XIX. században, s azt megelőzően hosszú időn keresztül az emberek legnagyobb része úgy élte végig az életet, hogy nem volt szinte semmilyen segítsége, valós reménye sem az életben. Legyen az anyagi, testi, pszichés vagy akár spirituális krízis, mélyen az emberi sejtekbe ivódott, hogy nincs segítség. A középkorban egyenesen a „földi siralomvölgy" utáni megváltásról beszéltek, ami jól tükrözte azt, hogy az emberek nagy részének „ittléte" teljességgel megváltatlan volt.

Az önsegítő mozgalom nem vallásos szavakkal hozta mégis sok ember számára el a mélyen vallásos tartalmat, azt, hogy VAN szabadulás, VAN gyógyulás, VAN segítség. A nincs esély már egészen a szívek mélységéig áthatotta a legtöbb ember életét, s ebben természetesen a vallás elerőtlenedése, kiüresedése is szerepet játszott.

Mi is egy önsegítő csoport legfőbb üzenete? Az, hogy a TE kilátástalan helyzetedben VAN segítség. A társadalom legkülönbözőbb problémáira nézve elért ez az üzenet szinte minden embert. Talán nincs is olyan aspektusa az életnek, melyben ne tapasztaltak volna meg emberek gyógyulást, szabadulást valamilyen civil vagy vallásos indíttatású kiscsoportban. Természetesen nem mindenki kapott segítséget, csak az, aki beismerte saját csődjét, kérte a segítséget, s azt el is fogadta. E csoportok legfőbb üzenete a REMÉNY, méghozzá a BETELJESEDETT REMÉNY lett. Korábban kilátástalan helyzetben levő emberek tízmilliói kaptak konkrét, kézzelfogható segítséget ilyen közösségekben. Számomra az önsegítő mozgalom spirituális funkciója a modern társadalomban az, mint Keresztelő Jánosé volt 2000 évvel ezelőtt: az útkészítés. A megkötözött emberi agyakban, szívekben a csüggedés, a kilátástalanság, a nincs esély lehúzó erejét a lassan felébredő remény váltotta fel. VAN ESÉLY, VAN GYÓGYULÁS, VAN KILÁTÁS. Micsoda óriási különbség ez!

Az önsegítő mozgalmak legismertebbike a Névtelenek különböző csoportjai: az AA, az Al-Anon stb., amelyek programja így kezdődik: „felismertük, hogy az alkohollal, a hozzátartozómmal, a ... szemben tehetetlenek vagyunk ...

Ez pedig a felvállalás, a belátás, a megadás szép példája. A megváltódás útjának első lépése. Ez volt a tékozló fiú történetének kisebbik ifja hazaútjának kezdete is. Ő talán ezt így mondaná, ha Névtelen lenne: „felismertem, hogy a mulatozással kontrollált elégtelenség-érzetemmel szemben tehetetlen vagyok".

Az önsegítő csoportokban tapasztalják meg sokan először mélyen az életükben, hogy elfogadottak akkor, amikor a környezetükben már senki sem fogadja el őket. Sőt, már saját magukat is megvetik, leírják talán. Ez egy „zákeusi", hatalmasan felemelő élmény sokak számára. A legkülönfélébb önsegítő csoportokban tapasztalt gyógyulások milliói Isten Lelke munkálkodásának jelei, melyek a LÉLEK szabadságát, formához, szavakhoz nem kötöttségét mutatják számunkra, vallásos emberek számára is.

Tehát akkor az önsegítő csoportok lennének a megoldások az emberiség bajaira? Számomra semmiképpen sem végső megoldást jelképeznek, hanem inkább jelzésértékűek. Rámutatnak az irányra. Rámutatnak a VAN-ra (s ezáltal rejtetten a „VAGYOK-ra, arra, Aki minden létezés alapja), s kézzelfoghatóvá teszik a „Tamások" számára is, hogy mindenből VAN kiút. Ugyanakkor maga az önsegítő csoportok megléte arra mutat rá, hogy mennyire szükséges, hogy a társadalmunkban, a családjainkban, a gyülekezeteinkben, s mindenhol legyen valós elfogadás, olyan remény, amely nem szégyenít meg, hanem egzisztenciálisan megtapasztalható örömhöz, egész-séghez, szabadsághoz vezet el itt s most. A vallások számára is hatalmas jelentőséggel bírnak az önsegítő típusú közösségek. Az Elengedés Házában, s húszévnyi munkám során sok száz vallásos emberrel találkoztam, akik otthont találtak egy-egy önsegítő csoportban. Egyszer megkérdeztem egyiküket, hogy mi a különbség egy gyülekezeti alkalom, s egy csoportfoglalkozás között? „A gyülekezetben várjuk a megváltást, vagy hisszük, a csoportban pedig tapasztaljuk" - válaszolta ő. Ha nem sokmillió ember évszázados tapasztalatát foglalta volna össze ez az ember, akkor ma nem lennének a világon ilyen hatalmas mennyiségben önsegítő csoportok, s a kereszt(y)én vallás virágozna a modern társadalmakban. Ezek a közösségek tehát jelzésértékűek nekünk, református vallású embereknek is. Jelzik azt, hogy lehet olyan hitünk, bizalmunk, hogy tömegesen gyógyulhatnak emberi sebek, életek közösségeinkben. Lehetnek olyan közösségeink, amelyekben olyan mély elfogadás, szeretet, öröm tapasztalható, hogy önsegítő csoportokban segítséget kapott emberek is ide kívánkoznak. Ugyanis az önsegítő csoportoknak is szüksége van a megváltásra. Abból a megkötözöttségből való felébredésre, hogy egy problémából, betegségből, szenvedélyből való kijövetel maradjon hosszú távon egy közösség középpontja. A gyülekezeti forma, amely jó esetben a Krisztus köré szerveződik, tartalmazhatná azt a magot, amely magához vonzhatná az embereket: ez pedig a mennyek országa közelségének, tehát a szeretethez, az örömhöz, s a békességhez vezető útnak az egzisztenciális megtapasztalása lenne. Ehhez jó „tanulóiskola" lehet egy önsegítő csoport is. Ne féljünk ezektől, de ne is tekintsük ezeket a megváltóknak, hanem tanuljunk tőlük. Ne felejtsük el: a LÉLEK nem privatizálható. Nem sajátíthatjuk ki ŐT mi, reformátusok, és nem záródik be egy csoportosulásba sem. Inkább engedjük meg, hogy rácsodálkozhassunk, hogy a Krisztus Lelke, a Szabadság, az Öröm, a Szeretet Lelke milyen sok helyen, formában munkálkodik a világunkban. Tanuljunk mindenből, így az önsegítő csoportok által kínált lehetőségekből is.