Az abortusz kérdése neuralgikus pontja a modern társadalmaknak.
Hazánkban is fel- fellángolnak a viták akár parlamentáris szinten is, ám a probléma alapjára rávilágítani csak a személyes sorsokon, döntéseken, vállalásokon keresztül lehet. Erre akkor döbbentem rá, amikor legkisebb fiamat várva egy hónapig bent feküdtem a terhespatológián.

A tízágyas kórteremben az ablakok felől feküdtünk mi, a „bentlakók".
Akik hetek, hónapok óta ki sem mozdultak a klinika épületéből, akik még vécére is óvatosan mentek, s reszketve vártak miden orvosi vizsgálatot, laboreredményt. Akik akár az életüket is odaadták volna, hogy gyermekük születhessen.

Hétfőnként a fal melletti öt ágy is lakót kapott. Átmeneti lakókat, akik csak néhány órát töltöttek a klinikán. Az „ábések"-et, akik abortuszra jöttek. A két ágysor között mintha lövészárok húzódott volna. A feszültség tapintható volt. Az első hétfőn én magam is megvetéssel néztem a szemben fekvőket. Legyintettem én is, mint a többiek. Egyformák ezek mind. Aztán ahogy teltek a hetek, csak vettem a bátorságot, s átléptem a láthatatlan frontvonalat, s elkezdtem beszélgetni velük. Mert az még az ablak mellőli oldalról is látszott, hogy félnek, szorongnak valamennyien. Hogy egyiküknek sem könnyű.

Ivette
Ivette végig sír. Ott van mellette az édesanyja meg a fiú is. A mama is sír, a fiú nem akar, nagyon nem, de nehezen állja meg. Már nem beszélgetnek egymással, nincs miről. Sok százszor végiggondolták a lehetőségeket. De lehetőségek nincsenek. Csak az abortusz. Nincs lakás, nincs pénz. Hit sincs, legalább a jövőbe vetett. Merthogy az egyetemet is alig tudja fizetni a család. Ivette is dolgozik a bölcsészkar mellett, gyorsétteremben szolgál fel este, meg hétvégén. Gábor, a barátja is tanul még, nekik sincs sok pénz otthon. Külön lakásról álmodni se mernek. Még albérletről sem. A kollégiumba nem vihetik a babát, gyerek mellett nem tudják befejezni az egyetemet, érettségivel meg hol kaphatnának állást. Kiúttalan az életük, ha ez a gyerek megszületik. Pedig szeretnék. Mindannyian. Nagyon. De nem lehet. Most még nem. Majd talán később...

Dorina
Szép, csinos, jólöltözött. A professzor betege. Határozottnak tűnik, céltudatos. Most nem engedhet meg magának egy gyereket. Nem eshet ki a munkából. Élete eddigi legjobb állásajánlatát kapta meg nem olyan régen, most bizonyítani kell, megmutatni. Nem ér rá pelenkázni, gagyogni, babakocsit tolni. Előbb meg kell alkotnia önmagát, ki kell teljesednie ahhoz, hogy gyereket tudjon vállalni. Meg a biztonság, ugye. Ne szülessen az a gyerek semmire. Hogy a gyerek apja? Ugyan. A férfiakban nem lehet bízni. Igen, talán akkor megtartotta volna ezt a kicsit is, ha Tamás... Elhallgat, könnyes lesz a szeme. Halvány mosoly fut végig az arcán. Látom a szemén, hogy néha még képes elhinni, hogy létezik az igazi. De aztán megkeményednek a vonásai ismét, és csak annyit mond, talán nem is nekem, hanem a képzeletbeli szarkalábaknak a szeme alatt:
- Csak ki ne fussak az időből.

Míra
Sokáig rágódott rajta, megtartsa-e. Nem másnak, magának. Hogy ne legyen olyan egyedül. Mert nincsen neki se kutyája, se macskája. Még most is átmelegszik a szíve, ha arra gondol, hogy lehetne valaki, aki az övé...
De nem lehet. Úgy tűnik, ez neki nem adatik meg. Akárhogy töpreng, gyári szalagfizetéséből sose fog összejönni neki egy lakásra való. Aztán meg miből is élnének? GYES-ből meg családiból? Az albérlet meg a rezsi többet elvisz. És ha visszamegy a gyárba? Hova rakja a gyereket, amikor éjszakás vagy délutános? Anyja már nem él, apja leginkább a kocsmában, nővérének meg éppen elég a saját családja. Nincsen senki, akire számíthatna. Egyedül meg nem megy. Nem boldogul. Pedig még most is átmelegedik a szíve, ha arra gondol, hogy végre lenne valakije...

Mariann
Mindig hármat akartak, és most itt van, de nem lehet. Sok, még a kettő is sok, őket is alig tudják felnevelni. Sok pénz kell az iskolára, ruhára, buszbérletre. El sem gondolta volna néhány évvel ezelőtt, hogy filléres gondjaik lesznek. De a férjét baleset érte, rokkantnyugdíjas lett, ő meg munkanélküli, mert létszámleépítés volt a költségvetés miatt. Hogyan szülhetné így meg a harmadikat. A meglévőket kell felnevelni rendesen, nem igaz? De azért fáj, nagyon fáj... Mert hármat akart... Mindig hármat.