Egek ura (2009, rendezte Jason Reitman)

Az Egek ura című film (eredetiben Up in the Sky, „Fönn az égben") ízig-vérig a mai globalizálódó, multinacionális, otthontalan világunkról szól.
Mi az esély egy ilyen világban az élet értelmének megtalálására? És mind az eredeti, mind a magyar cím, mint ahogy maga a film is, tartalmaz halvány utalást arra is, hogy az élet értelmének keresése valamiképpen mégiscsak az Isten utáni vággyal függ össze.
Elgondolkodtató, melankolikus film. De sietve hozzáteszem, talán épp attól jó, hogy a melankóliával együtt tud humoros, sőt, szarkasztikus, valamint tempós is lenni. Garantáltan nem unalmas.

A sármos George Clooney alakítja a tipikusan ellentmondásos főszereplőt. A szimpatikus Ryan Bingham tud érzékeny és érzelmes is lenni, sőt, olykor egy sztarecet vagy buddhista mestert is felülmúló bölcsességről tesz tanúságot. Ugyanakkor kétes alak, kétes foglalkozással. Egy nagyvállalati leépítésekre szakosodott cég alkalmazottja, vagyis egészen egyszerűen abból él, hogy embereket rúg ki. Óriási a hasadás privát személyisége és publikus foglalkozása között, szimbolikusan megtestesítve ezzel az ezredvégi nyugati társadalom elidegenedettségét. Gyakorlatilag az egész életét a levegőben tölti, reptértől reptérig, szállodától szállodáig, egyik leépítendő cégtől a másikig: az utazás, a repülés szerelmese. Ha nem borítana sötét árnyat erre az egészre a „szakmája", akár lehetne ő egy huszonegyedik századi szegény Dzsoni, akiről Lázár Ervin meséjében olvassuk a következőket:

„Én vagyok a világon a legszegényebb - gondolta [szegény Dzsoni], és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije.
- De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok" - gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: „De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!" Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok.
(Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika)

Ami igaz, az igaz, a teljes szegénység, a földi kötöttségektől való legteljesebb szabadulás elismert spirituális út a keresztény hagyományban. Ez Assisi Szent Ferenc útja. Nemcsak a Bibliában, a világirodalomban is jelen van az a gondolat, hogy a szegénnyé válás, a lecsupaszodás szorosan összefügg a szabadsággal és a bölcsességgel is (gondolok itt Lear király lecsupaszodására, vagy hogy milyen fontos szerepet játszik szegény Tamás a király megvilágosodásában). És valóban, főszereplőnk még előadásokat is tart, azt fejtegetve az öltönyös, céges közönségnek, hogy életünk szimbolikus hátizsákjából ki kell dobálnunk a terheket. Csakhogy, mint kiderül, szegény dzsonisága igazából csak szabadságnak álcázott kötöttség. Ugyanis amikor megjelenik a színen a feltörekvő ifjú kollegina, aki komolyan veszélyezteti Ryan utazgatását azzal, hogy a cégigazgatónak átállást javasol az online elbocsátás módszerére, Ryan egészen megzavarodik. Kibírhatatlan a gondolat, hogy „otthon" kellene maradnia. És az is kiderül, hogy még egy ilyen oldott lebegőnek is kell valamiféle cél az életben: Ryan a légitársasággal megtett mérföldeket gyűjti, hiszen ha eléri a tízmilliót, ingyen utazásra feljogosító törzsutaskártya a jutalma. Szegény Dzsoni után most Pál apostol jut eszembe, aki szintén ment volt a kispolgári kötöttségektől, sok mindent kidobált a hátizsákjából, és aki kijelentette: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos." (1Kor 9,26)
Krisztus, vagyis Isten maga volt az apostol célja, és nem törzskártya, amely csupán magát a futást, a repülést végtelenítheti. Vagy mégis valami hasonló vágy rejtezik Ryan repülése mögött? Épp egy gépen ül, amikor pezsgővel, tapssal köszöntik: megvan a tízmillió mérföld. Majd megjelenik a jóságos, fehérbajszos idős kapitány, aki mellé ül és csendben, egyszerű szavakkal elbeszélget vele. Különös, oda nem illő, majdhogynem mitikus jelenet. Kimondottan Télapó (vagy Mikulás)-figura. Ironikus utalás arra, hogy örök menekülésünk mélyén ott rejtőzik bennünk a gyermeki vágy az Egek ura után, egy jóságos, szerető Apa után, aki célunk elértével meghitt viszonyba lép velünk. Vagyis ő maga a cél.

A filmben ez a mikulásmotívum parodisztikus is, mégis az elmélyülés felé mutat. Mint a mesebeli szegény Dzsoni, Ryan is ráébred, hogy szabadsága valójában menekülés az érzelmi kötődések elől, és az élet komoly emberi kapcsolatok nélkül nem teljes. A filmben azonban nyitva marad a kérdés, hogy vajon megtalálja-e valaha az ő Árnikáját.
Egy másfajta továbblépés lehetőségét inkább a fiatalabb főszereplő, az ambiciózus kolléganő, Natalie kapcsán villantja fel a film. Míg Ryan esetében a laza csávó az álarc, a lánynál a karrierlady férfiakat is megszégyenítő keménysége, amely mögött ott rejtezik a sóvárgás egy igazi, tartalmas kapcsolatra és értelmes hivatásra. És Natalie végül valóban otthagyja a nagy karrierrel kecsegtető kirúgó céget.
És talán - ejt el egy célzást a filmrendező az utolsó képkockákon - valóban lép egyet az értelmes élet felé.