Álom és valóság. Képzelt, ideális élet és a kőkemény hétköznapok. Sokan ellentétbe állítják a kettőt, fennen lobogtatva Vörösmarty idézetét, miszerint az álmodozás az élet megrontója. Míg legalább ugyanannyian teljesen nyugodtan közlekednek a bennük élő párhuzamos valóságok között, mindenféle tudatmódosító szer használata nélkül.

– Tudod, anya, amit álmodtam! – kiáltott fel türelmét vesztve Anna lányom, amikor sehogyan sem tudta megértetni velem, milyen ruhát szeretne felvenni egy esküvőre. A mondat komikus ugyan, de teljesen logikus egy hároméves gyerek szájából. A kicsik számára ugyanis az álmok, a vágyak, saját képzeletének működése, de még a lelki szemei előtt megjelenő mesei bonyodalmak is a megélt valóság részét képezik.
Tipikus jelenség az óvodás korban az ún. fantáziahazugság. Nálunk is gyakori volt ez, majd’ minden gyerekünk felépített magának egy mesevilágot.
Attilától például ha megkérdeztük, hogy mi történt az oviban, unottan legyintett: „Ott? Semmi… De bezzeg a Piros oviban!” – s már kezdte is történetet Henrikről, az oroszlánkölyökről, a Nincsennekineve kisfiúról, meg persze a Zöld Bociról, aki a Kiserdőben lakik. Attilánál világosan elkülöníthetőek voltak a fantáziavilág és a valóság eseményei, s ő játszi könnyedséggel sétált át a különböző világok határain.
Emese viszont nem egyszer kényelmetlen helyzetbe hozott, hiszen számára a valóság szorosan összefonódott a hétköznapokkal. Tény, hogy öt gyerekkel a Bokros-csomag idején gyakran adódtak anyagi gondjaink, de valójában soha nem kellett nélkülöznünk. Ezekre a hétköznapi csodákra Emese azt a megoldást találta magának, hogy én a szerkesztői állásom, az öt gyerek és a házimunka mellett bizonnyal eljárok Cipőgyárba éjszakai műszakban dolgozni. Mindezt olyan hihetően adta elő, hogy a vezető óvónő segélyben akart minket részesíteni, hogy valamit könnyítsenek sanyarú sorsunkon. A hiányzó nagyszülőket is képzeletbeliekkel pótolta: minden hétfőn lelkesen mesélte, milyen volt Tóth mamáéknál, aki természetesen a valóságban soha nem létezett.

Álmodozások kora
Később persze kialakul a gyermek stabil valóság- és mesetudata, s ha egészséges a lelki fejlődése, gyermek- és kamaszkorban már nem szokott összekeveredni a képzelet és realitás. Ám ettől függetlenül a fantáziautazások egész életünkben elkísérnek minket. Gyermekkorban képzelőerőnk segítségével tanuljunk meg s gyakoroljuk a szülői szerepeket, a különböző szakmákat vagy életszituációkat. Ahogy nőnek a gyerekek, a szerephelyzetek egyre kalandosabbak és izgalmasabbak lesznek. Olyan hősök helyzetébe élik bele magukat, akik valamiben kiválóak, legyőzhetetlenek. Ezek a fantáziajátékok arra szolgálnak, hogy a gyerek könnyebben feldolgozhassa kudarcait, gyengeségeit, az őt ért traumákat.
A kamaszkor az álmodozások időszaka. A vágykiélés békés módszere ez, az agresszió, feszültségek levezetésének helye, vagy éppen az ideális világ keresésének, felépítésének színtere. Amelyik kamasz nem tanulja meg a színes álomvilágok építését, abból könnyen válik unalmas, szürke felnőtt.

Fantáziautazások
A virtuális játékok egy ilyen, valóságot imitáló mesevilágba vonják be a gyerekeket. A harcos, „hentelős” játékokat a kamaszok jó része hamar megunja. Sokkal inkább érdeklik őket a stratégiai valamint a különböző társadalom-, gazdaság- és kultúraépítő játékok, ahol igazán szárnyra kaphat a kreativitás és a fantázia. A profi 3D-s technikával felépített rendszerekben tökéletes biztonsággal közlekednek, néha biztosabban, mint a saját életükben.
Ezeknek a játékoknak egy része most már kooperatív jellegű, ahol a világ különböző pontjain élő játékosok valamilyen cél érdekében egy csoportot alkotnak. A játék során saját személyiségüket különböző karakterbe ültetik át, s e karakteren keresztül válnak a játékos csapat aktív tagjává. A kooperatív játékokra általánosan jellemző, hogy az elérendő cél soha nem egyéni, hanem közösségi, s e cél érdekében minden tőlük telhetőt meg kell tenni. Nem egyszer előfordul az is, hogy a játékosnak a közösség előrehaladása érdekében saját érdekei ellen kell döntenie, s komoly áldozatot kell hoznia azért, hogy csapata előbbre jusson.
Akármennyire kidolgozottak is az újgenerációs játékok grafikái, akkor is csak bizonyos sablonrendszerrel dolgoznak, amelyek valahol a fantáziavilág, s ezzel a gondolkodás beszűküléséhez vezethetnek. Ezért jobbak az ún. fórum szerepjátékok, ahol nincsenek grafikai ábrázolások, hanem a játékosok szavakba öntik, leírják mindazt, ami a szereplőjükkel történt. Összességében akár egy regény hosszúságú történetet is megalkothatnak úgy, hogy a játék hevében észre sem veszik, milyen komoly alkotómunkát végeznek. Ezek után maguk is könnyebben vesznek le egy-egy izgalmasnak ígérkező könyvet a polcról.

Álom és valóság
A perfekt módon megalkotott fantáziavilágok folyamatosan hívják, csalogatják az embert. Nem kell ahhoz számítógépfüggőnek vagy tévéőrültnek lenni, hogy megértsük, mit is jelent ez. Elég csak kedvenc könyvünkre gondolnunk, vagy akár egy izgalmas krimire, lelkünket felkavaró drámára. Hiába tesszük le a könyvet, s végezzük a dolgunkat, hiába telnek el órák vagy akár napok is, gondolataink vissza-visszatérnek az olvasottakra. Szívesen ismernénk meg kedvenc szereplőink életét még jobban, szívesen írnánk tovább a történetet vagy fejeznénk be a saját kedvünk szerint. Ezekben az esetekben mi is gond nélkül átlépjük a valóság és a képzelet határát, s számtalanszor megtapasztaltuk már, hogy áttételesen ezek a határátlépések hoztak megoldást a hétköznapi életünk problémáira is. Mert a párhuzamos világok valójában modellhelyzetek, rutinpályák, ahol valóságos veszélyek nélkül készülhetünk fel a kemény realitás éles helyzeteire.