Egy mozi margójára - Christopher Nolan: Inception (Eredet)

Begyepesedett agyú, vén hülye...
Jövünk ki a moziból, Dávid lelkes, beindult az agya.
– Mi lenne ha megcsinálnánk, tényleg, ha az álmainkat összekötnénk, mi lenne ha irányíthatnánk az álomvilágunkat, ha beléphetnénk másokéba...
– Micsoda hülyeség. Ez mese, ennek semmi köze a realitáshoz.
– Jó, jó, de ha az agy álombeli tevékenységét számítógépen rekonstruálnánk...
– Na, most hagyd abba! Ilyen nincs és nem is lesz.

Hát ez vagyok én: begyepesedett agyú, vén hülye.
„Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” Ez pedig Albert Einstein.
Nekem persze mindenre van földhözragadt, pontos válaszom.
Biztos talajon állva nincs helye a szélfútta vágyaknak, álomszőtte gondolatoknak.
Realista vagyok, de miért támadt ez a dühödt, vad tiltakozás bennem?
Mi ellen lázadok az álmodozás mezsgyéjén?

Tizenévesen álomvilágokat teremtettem. Végigdőltem az ágyon, elterveztem a helyzetet, a szereplőket és a történet sodort magával. Sokszor tudatosan fájdalmas és szomorú helyzetekbe álmodtam magam. A vágyakozás, a remény és a megszabadulás élményét kerestem. Idővel valami olyasmit tapasztaltam magamon, mint a film szereplői...
– Na tessék, lehet, hogy köze van hozzám ennek a különös sztorinak?
– Igen, beleszerettem egy álomvilágba. Vártam a magány óráit, amikor zavartalanul léphetek bele a történetbe és élhetem tovább az eseményeket. Jobban szerettem ott lenni, mint a valóságban. Szinte álomfüggő lettem.

“ Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény.”
(Vörösmarty Mihály

Az ébredés utáni vágyat Isten szeretete teremtette meg bennem. Amikor az életemet nem a „majd lesz valahogy” értelmetlen vonzásai, sodródásai kezdték formálni, hanem Isten tapintható jelenléte. Egyszeriben minden értelmet és formát, szépséget és lendületet nyert. Valóság volt és mégis álomszerű.
Azt mondja erről a Biblia: az első szeretet.

A barátaim, testvéreim, akikkel együtt álmodtuk az első szeretet varázsát és együtt éltük a küzdelmek éveit is, ma is nagyon fontosak nekem. Beszélgetve álmodunk és imádkozva cselekszünk. Összetartozunk. „Ha valaki egyedül álmodik, az csak egy álom. Ha sokan álmodnak együtt, az egy új valóság kezdete.” (F. Hundertwasser) Az ébredés utáni vágyat az Istenben álmodás váltotta fel. Itt a filmben a közös álom csupán részvétel egy akciósorozatban.
A lelki közösségben többet kapunk, Isten cselekvő szeretetének részesei leszünk. „Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk.” – mondja Müller Péter. Igen, sokszor rabul ejt az önzés kényszerképzete, pedig a legnagyobb ajándék Istentől embereken keresztül érkezik hozzánk. Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. „Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.” (Müller Péter: Szeretetkönyv) Ez tehát a kiindulópont, a szeretet-eredet bennem, hogy Isten magával ragadott. Azóta élek és álmodom Isten valóságában.

Inception – kezdet, kiindulópont, eredet címen fut Christopher Nolan legújabb filmje.

A főhősben (Leonardo di Caprio) tomboló zűrzavar eredete önmagában van. Ő lenne a megfelelő ember a megfelelő helyen, a bonyodalmakat mégis ő okozza és az álmaiban kibontakozó őrület. A pszichológus sem festhetné le érzékletesebben az ember darabokra hullását, amikor saját démonvilágával küzd. Ő az, aki tervez, felépít, harcol és aki miatt mégis széthullik minden akarat. Nem sikerülhet a még oly ragyogó terv sem, hiszen a csapda saját gondolatvilágában rejlik. A valóság elemeinek álombeli átrajzolásához tökéletesen hinni kell: a történet nem álom. De hogy végül is mikor álmodunk, és mikor nem, azzal neki nem szabadna játszania. Az álomból vissza kell térni. Csakhogy Ő ültette el a gondolatcsírát, amely akár játéknak is tűnhet, hogy a két valóság közül a másik az igazi...

„Azt képzeltem, hogy kívülem senki és semmi sem létezik az egész világon, hogy a tárgyak – nem tárgyak, hanem képzetek, melyek csak akkor jelennek meg, amikor rájuk irányul figyelmem, és mihelyt megszűntem rájuk gondolni, ezek a képzetek nyomban eltűnnek.” (Lev Tolsztoj) Ezt a gondolatjátékot sokan végigpörgették már, filozófusok, költők, őrültek és álmodók. S hogy hősünk el ne tévedjen álom és valóság határán, egy pörgettyűt táncoltat az asztalon. Egy pörgettyűt, ami az álomban sose dől el. A formás kis valóság-teszter pedig pörög-pörög a vásznon és Leo kétségbeesetten várja a végső választ: ébren vagyok vagy álmodom?

A stáblista végét már nem vártuk meg. De volt, aki megvárta és felfedte a titkot: amikor az utolsó információ is legördült, mégegyszer feltűnt a pörgettyű. Ott az utolsó pillanatban elbicsaklott és eldőlt a valóságmérő játékszer. Nem hiszem el, hogy ezt tették velem! – az első reakcióm ez volt. Szerettem volna én magam értelmezni és tovább álmodni a történetet. A valóságmérce azonban szigorú, határt szab fantázia és realitás között. Jól van ez így, de azért valami megmozdult bennem. Nem akarok álmok nélkül élni. Nem akarok társak nélkül tervezni és építeni. Nem akarok Isten szeretete nélkül álmodni. Igen, jó az, amikor tudok a többiekkel szárnyalni, Istennel mozdulni, álmodva tervezni és valóságosan szeretni. Őbenne a valóság is álom és az álom is valóság. Drága barátaim, ébren vagyok vagy álmodom?