Terry Gilliam filmjeit mindig nagy igalommal várja az abszurd mozi rajongóinak népes tábora, hiszen nevéhez nem csak a Monty Python filmek, hanem olyan klasszikusok is köthetők, mint a „Halászkirály legendája", a „12 majom", a „Félelem és reszketés Las Vegasban" vagy éppen a „Grimm", amely közel sem nevezhető gyerekmesének. Magyarországon bemutatott legutóbbi filmjét, a „Doktor Parnassus"-t a szokásosnál is nagyobb várakozás előzte meg, ugyanis a forgatás közben halt meg sokak kedvence, a film ifjú főszereplője, Heath Ledger.

Gilliam filmjei sohasem tartoztak a könnyen emészthető alkotások közé. Akkor sem, ha a századik újranézéskor is könnyesre nevetjük magunkat egy-egy jeleneten, ha keserű humorának mondatai szállóigeként járnak körbe immár a második-harmadik mozilátogató generáció  tagjai között is. Gilliam ugyanis nem felhőtlen szórakozásra hív minket, hanem egy olyan utazásra, amelynek során alapértékeinkkel való viszonyunkat kell tisztáznunk. Sokszor pont azért szükséges a humor, hogy a rendező-fogatókönyvíró mellünknek szegeződő provokatív kérdéseit el és be tudjuk fogadni. Hogy megérezzük: nincs kibúvó, nincs mellébeszélés. Ha már beültünk a moziba, végig kell mennünk ezen az abszurdnak tetsző, de ezzel együtt saját (lelki) valóságunkat jelző úton.

Különösen érvényes ez a „Doktor Parnassus és a képzelet birodalma" című alkotásra, amely egy új Faust-értelmezésként is felfogható. Doktor Parnassus ugyanis valamikor az idők kezdetén, vagy éppen a történelmi időben, elvonultan élt egy kolostorban szerzetestársaival. A himalájai kolostor papjainak az volt a feladatuk, hogy meséket, történeteket olvassanak fel. Hitük szerint ugyanis ha a történetmondás megszakad, akkor a világ rendje is felborul. Ám egy fagyos, téli napon megérkezik a Sátán a kolostorba, s elhallgattatja a  szerzeteseket. A mesefolyam megszakad, és... nem történik semmi. A Sátán gúnyosan kacag, de Parnassust nem lehet hitében megingatni. „A világ valamelyik pontján - mondja a Sátánnak - valaki éppen most kezdett el egy mesét. És amikor abbahagyja, valahol máshol folytatni fogja valaki a történetet."

A Sátán tehát annyit ért el csupán, hogy kiderült: a világ alapjai nem rendülnek meg, ha a papok abbahagyják a szolgálatukat. Ám ekkor a történetmondás hatalmában még mindig kételkedő Sátán fogadásra csábítja Parnassust. A mesék főpapja végtelen élete során háromszor is rááll az alkura, hogy bebizonyítsa a Sátánnak az emberi lélek nemességét, képzelőerejének hatalmát.

Az örök életet nyert főpap mutatványos kocsijával, Imagináriumával járja a világot századokon át, hogy megmutassa az embereknek saját álmaikat és vágyaikat. Aki belép Parnassus tükörkapuján, saját személyiségének mélyére jut. A mutatványosbódéban nem működnek a szerep én-ek, nem jönnek be a társadalmi elvárások nyomása alatt megalkotott pózok, a felvett álarcok lehullanak, és szembe kell néznünk önmagunkkal, akinek arca, tekintete lehet, hogy egészen más, mint amit elképzelünk magunkról. (Ezzel az arccserével Gilliam zseniálisan oldotta meg azokat a jeleneteket, amelyekben Heath Ledger szerepét Johnny Depp, Colin Farell és Jude Law vette át.)

Az Immagináriumban álmaink csodabirodalma válik valóra. S az álmaink olyanok, mint mi magunk vagyunk. Lehet, hogy kezdetben ragyogóak, könnyűek, selymesek vagy édesek, mézesek, esetleg tele vannak márkás cuccokkal, vagy dobozos sörrel, még az is elképzelhető, hogy végtelen lajtorján hághatunk fel karrierünk és sikerünk felhőtlen egébe. Lehet, hogy minden jól indul, s az is lehet, hogy rosszul, hiszen vannak rémálmaink is. Az az egy azonban bizonyos: eljön a pont, amikor választanunk kell. Ha leragadunk vágyainknál, ha nem vagyunk képesek megmászni a szellem magaslatait, ha a könnyebbik utat választjuk, akkor a Sátán fog biztos helyet készíteni nekünk, ahol csak a halál és a pusztulás vár ránk.

A film maga Parnassus és a Sátán utolsó fogadásáról szól. Vajon ki nyer meg magának hamarabb öt lelket? Ha az Ördög, akkor hatodikként magával viheti Parnassus tizenhat éves lányát. Ha az öreg pap, akkor a lány megmenekül. Ám közel sem olyan egyszerű öt lelket a jó útra téríteni, hiszen az öreg bölcs mutatványos kocsija elég avíttas. Régi idők és korok divatját idézi, s bizony a sok kudarc keserűségét Parnassus mester nem egyszer viszkivel öblíti le. A plázák és hipermarketek vásárlóinak viszont csillogás kell, attrakció, sikeres és szép emberek, mosoly és minél több szenzáció. Nem csoda hát, ha vesztésre áll Parnassus, egészen addig, amíg össze nem találkoznak Tonyval, a szélhámossal, aki felvirágoztatja az üzletet. Tony tudja, mi kell a fogyasztóknak. Újradizájnolja az Imagináriumot, s két filléréért eladja még a saját lelkét is. Immár tódulnak a népek Parnassushoz, s addig jól megy minden, amíg Tony is át nem lép az álmok tükörkapuján. Összekeverednek a világok, s már maga Parnassus sem tudja, hol az igazság.

Gilliam filmjének nem lehet happy end a vége, vagy nem úgy, ahogy a hollywoodi moziknál megszoktuk. Az álmok tükörvilágában veszélyes és keskeny út vezet, s csak akkor tudunk rajta végigmenni, ha képesek vagyunk túllépni magunkon, a saját vágyainkon, önzésünkön, s vállaljuk a szabadságra vezető nehezebb, emberpróbálóbb utat.