Párom, párom, Édes párom,
démonaim űzöm, vágom,
lidérceim kerülgetem,
köröskörül farkasverem,
ködszurkáló a karomon,
álombakó a nyakamon,
sűrű homály a lelkemen,
segíts, segíts, Jóistenem!

Makám: Almanach – Párom, párom

„Az Álom a valóságnak és az illúziónak komplex keveréke. Serdülőkorban intenzív nappali ábrándozásokban formálódik, a továbbfejlődés azonban megkívánja átformálását, a realitáshoz való igazítását. A kiformált Álom alapvetően az életnek értelmet adó, hosszú távú célok és tervek foglalata.
Korai felnőttkorban az Álom nárcisztikus jellege kidomborodik.
A felnőttkor középső szakaszában megváltozik az Álom is, néhány aspektusa elhalványul, a megmaradók azonban felerősödnek, és lehetőség nyílik azok teljesebb megvalósítására. Az Álom Levinson sajátos fogalma, amely az ember jövőre vonatkozó életterveit fogja egybe. Igen fontosnak gondolja, mondhatnánk úgy is, hogy fejlődési feladatnak tartja az Álmok átalakítását. A fiatalkori énközpontú,,,nárcisztikus” álmokban ez időszakban halványul el az énközpontúság és válik közösségi irányultságúvá.”

Mindenki álmodik. Néha lidérceset, néha gyönyörűt, amelyből kiábrándító az ébredés. De mindez csupán az alvás időszakára korlátozódik. Van egy másik álom, amit ébren álmodunk. A vágyott élet Álma. Amiről ábrándozok, amit el akarok érni, ami a vágyaim netovábbja. Ez az Álom összessége mindannak, amit magamnak szeretnék: család, otthon, megértő társ, egzisztencia, karrier, életszínvonal, élmények. Ez hajt, ez határoz meg. Ez a cél, amit magam elé kitűztem. Ha közeledek az Álom megvalósításához, jól érzem magam, ha elérhetetlen számomra, csalódott vagyok. Az ébren álmodott Álom határozza meg gondolataimat, törekvéseimet, egész életemet. Mondhatni mindenki Álomvilágban akar élni.
De élhet-e keresztyén ember azzal a tudattal, hogy van egy Álma, amit meg akar valósítani, amit kitűzött maga elé és el akar érni? Vagy csak a leegyszerűsített, puritán, minden képzelőerőt nélkülöző, mások által megálmodott vallásos Álom marad számomra, ami „egyedül” az örökélet reménységével kecsegtet? Vágyhat-e a krisztuskövető többre, mint az evangéliumi élet Álmára? Lehet-e önálló Álmom, vagy a kollektív Álmot kell magamra erőltetnem?
„Van egy álmom.” Martin Luther King is mert álmodni. Mindent ennek rendelt alá. Még önmagát is. És az Álma részben meg is valósult. Nekünk is hasonlóképp kellene álmodnunk? A közösségért? És mi van velem? Magamért nem álmodhatok?
Az Álomra szükségem van. Nem elég a fantázia nélküli, kollektív (tehát nem személyes), mások által normalizált Álom. Ez csupán keretet adhat a saját Álmomnak. Hathat rá, de nem uralhatja. Mert ha teljesen alárendelem a saját Álmomat a közösség Álmának, akkor elveszek benne. De akkor mi a helyzet a keresztyén engedelmességgel? Mindez nem csupán egzisztencialista önféltés?
Isten adta a képességet, hogy álmodjak magamnak saját, személyes Álmot, ami csak az enyém. És adott hozzá motivációt, kreativitást, szabadságot, bölcsességet, kitartást, hogy megvalósítsam.
Ám az Álom veszélyes is lehet, ha mások Álmait kell érte sárba tipornom. Ha más Álmok sérülnek miattam. Ezért van szükség a kollektív Álomra, mely keretet ad, megőriz a rémálomtól.
Jézus álmodni tanít. Olyan Álmot kíván nekem, ami színes és gyönyörű, amiben benne van Ő, benne vagyok én, benne vannak mások. Ami épít, és nem rombol. Ami nem önző és lidérces. Ami az elképzelhető legcsodálatosabb. Amiből nem akarok itt és most felébredni, hanem várom, hogy végül Ő ébresszen fel.

Forrás: Levinson, D.J. et al: The Seasons of a Man's Life, Ballantine Books, New York, 1978.
Horváth-Szabó Katalin, Kézdy Anikó, S. Petik Krisztina: Család és fejlődés, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007.