Anyukám beteg. Nem, nem vagyok beteg.
Nem úgy beteg, mint szoktak, kis tea, keksz, diétás menü, gyógyszerek. Nem, nem, félreérted, mondom, hogy nem beteg, illetve nem úgy, hogy beteg, hanem máshogyan. Nem látszik rajta, de mégis olyan furcsa. Még mindig bírom, hogy így legyünk. Nincs külön betegségtudata, mondhatnám, ez egy nem tudatos betegség, szóval ő nem nagyon tudja, hogy beteg, tiltakozna is ellene. Nem is nagyon volt ő beteg sohasem. Sokféle van, így is, úgy is.
Egyszer, még gyermekkoromban, szenteste napján dél körül rosszul lett, s elvitte a mentő. Nagyon meg voltunk ijedve, illetve nem voltunk megijedve, csak furcsa volt, hogy minden ott volt már előkészítve, az ételek félig megfőzve, a fa feldíszítve, apukám próbálta a szentestei műsort a templomban a gyerekekkel. Már majdnem minden kész volt, csak hát anyu hiányzott. Nem is nagyon tudtunk mit csinálni, nélküle sem, meg egyáltalán: milyen karácsony az, hogy nincs ott az anyu? Érted? Milyen karácsony az? És néhány perccel istentisztelet előtt visszahozták. Meg voltunk szeppenve. Ez most mi? Plusz ajándék Jézuskától? Valami olyasmi. Talán észre sem vettük volna, ha keményebb a krumpli, és ha egyáltalán nincsenek ajándékok. Volt ott ajándék, nem is kicsi. Eszünk, berakodunk, tudjátok, hogy van.

Szóval anyukám beteg, de ne úgy gondold, hogy fekszik, meg minden, körbe kell ugrálni. Ilyen nem is nagyon volt. Megvagyunk, valahogy csak. Időnként nem akkor fekszik, amikor kell, érted, a betegség, vagy hát hogy mondjam, mert nem is beteg, úgy igazán. Bele kell jönni vele dolgozni. Nem is illik hozzá a betegség, ő olyan betegtelenségben van. Nem sokat hiányzott tanárként sem az iskolából. Apukám van mellette, meg időnként jönnek segíteni hölgyek, hogy apukámnak is könnyebb legyen. Meg hát mindenkinek.

Nem, nem is beteg, csak felejt. Méghozzá sokat és gyorsan. Szinte mindent elfelejt. Ez azért is furcsa, mert magyar-történelem szakos tanár. Oda azért kell agy, meg memória. Villognak a kilobájtok. Azt is szeretem, hogy jó legyen. Most nem nagyon emlékszik a tárgyak neveire, időnként még az enyémre sem. Persze megismer, és azt mondja, hogy szép vagyok, én tiltakozom, és azt mondom, hogy ő szép (de ő tényleg), és mosolyog. Mosolygunk egymásra. Hercegemnek hívott régen, Andrej hercegnek, valószínűleg a Háború és béke ihlette meg. Állítólag azért is lettem András. Egy hős, nem rossz, mi? Nekem is ő tanította a magyart felsőben. Gárdonyinak a Hét krajcárja (mellesleg Móricz). Vannak itt gyagyikák. Még mindig az ő hangján szólal meg: „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni...". Csodálatosan olvasta fel egy órán. Csináljuk egy szépre. Talán akkor döntöttem el, hogy csak magyartanárnak kellene lennem. Jól rendelték az istenek. Az Isten.

Anyukám nem beteg. Miért lenne? Sose vót. Ezt meg már menni kell. Ha beteg lenne, vinnék neki teát, kekszet, borogatnám, bekötözném a sebeit, törölném a homlokát. De nem beteg. Van valami vele, mert nem ilyen szokott lenni. Mi is megyünk lefelébe. Nézi az ablakból az utcán járkálókat (óránként két-három ember, max tíz) és kommentálja az eseményeket. Apunak is mondja időnként: nem ilyen szoktál te lenni.

Múltkor fél órán át fogtuk egymás kezét. Elég eres a kézfeje, ki lehet tapogatni a puha vérfolyosókat a csontos bőrön, egészen meleg volt a keze. Utoljára talán gyerekkoromban fogtam ennyit. Karácsony jön. Remélem, most nem viszi el a mentő. Pedig most is nagy ajándék lenne, ha visszakaphatnánk. Mondjuk csak pár órára. Ez van a helyzetben. Mint régen volt.

Persze így is jó, mert nem beteg, csak olyasmi. Nehezen megfogalmazható dolog. Lehet betegség is, és lehet nem is. És nehéz feltenni a kérdést, hogy miért is van így. Nem is teszem fel. Miért van ilyen betegség? Vagy mi is. Én meg itt vagyok. Miért veszíti el valaki az olyan tulajdonságát, ami a lényege volt? Mondhatni a személyiségét? Ha nem jó a terület közt, akik nem szoktak bemenni.

Néha vitatkoznak apuval, de kis dolgokon. Apukám egy darabig győzködte, észérvekkel próbálkozott, erősen irányította, megfogta. Aztán egyre rosszabb lett. Anyukám mindig azt mondta: nem voltál te ilyen. Erre apukám taktikát változtatott. Ha valamit el akar érni, nem vitatkozik, nem erőszakoskodik, odamegy anyukámhoz, átöleli, s közli, hogy szereti. Közli, HOGY szereti. Hogy hogy! Érted! Hogy mennyire! Hogy mennyire nagyon! És akkor pár percig úgy állnak, itt van a terület, ahol minden meg kell csinálni. És anyukám megtesz bármit. Ezt így kell csinálni. Nemcsak nekik. Mi azt meg tudjuk rakni. Persze tudom, hogy vicces lenne, ha mondjuk a főnök percekig ölelné a beosztottait, s utána bírná munkára őket. (A parlamenti képviselőkre is gondoltam, de az már nagyon túlzás lenne, ezt már tényleg csak zárójelben.) Én nem akarom lehúzni, hogy mi legyen.

Mit is mondjak még. Lassan befejezem ezt az imádságot, Uram. Köszönöm, hogy meghallgattál, tudom is, hogy mindig meghallgatsz. Köszönöm az édesanyámat. Hogy van. Hogy nem beteg. Vagy hogy is mondjam, hogy emlékezhetek rá. Még ha ő nem emlékszik is mindenre, vagyis már csak kevésre. Hol vagy te az életében? Hol van ő a te életedben? Megérkezik a karácsony.

u.i.

Köszönettel az Alzheimer nyavalya c. könyv szerzőinek: Horváth Szilveszternek és Petrovics Zsuzsának