Várunk, mert hisszük hogy jön valami

Állomások egymás utáni sorából áll az utunk: kisebbekből-nagyobbakból. Azután: átszállás!!! Le kell szállni és a peronon várakozni. És ott, ott a peron sivár világában lehetne szembesülni azzal, hogy most tárul fel előttünk sorsunk igazi arca: hogy csak ténfergők, tétlenül ácsorgók vagyunk a peronon, akik időnként összeszűkült szemmel fürkészik a sínek távolba vesző vonalát és lesik, mikor tűnik fel ott messze valami…

Várunk. Egy-egy pillanatra azonban mintha megállna az idő. Egy-egy pillanatra mintha elfeledkezhetnénk a várakozásról, pedig voltaképpen mindig várakozunk. Egy huzatos peronon állva várni: ez nem holmi rövid kényszerszünet csupán. Ez maga a létállapotunk, amelyben vagyunk.

Hiába próbálja valaki újságolvasással, könyvolvasással vagy telefonálgatással elütni az időt. Hiába teszünk úgy, mintha még ebben a várakozásban is tudnánk mit kezdeni az időnkkel.

Mert van, amikor nincs mit kezdeni vele, csak egyszerűen ki vagyunk neki szolgáltatva.
Augustinus mondta: „Csak azt tudnám, mi az idő, ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom.”

Arra vagyunk rendelve, arra vagyunk kárhoztatva, hogy várakozzunk.

Egész életünkben ezt tanuljuk:
Várunk az édesanyánkra, hogy megszoptasson, várunk az apánkra, hogy esti mesét olvasson fel, várunk a testvérünkre, hogy velünk játsszon, várunk a barátunkra, hogy végre telefonáljon, várunk a tanórán a kicsengetésre, várunk a szünetre, Várunk a Mikulásra, és még ki tudja, mi mindenre?!

„Mindenem veszve, mire megjössz.” –írja Pilinszky János egyik versében, és egyáltalán nem alaptalan a félelem, hogy a várakozás során nemcsak ellankadunk, esetleg elalszunk, de mécsesünk ki is alszik, mint a balga szűzeknek…

Karel Capek írja egyik novellájában: „Várni nehéz… Olyan nehéz, hogy amit kivár az ember, az már nem lehet se szép, se boldogító, hanem csak furcsa és szomorú és fájdalmas a várakozástól…
Várni nehéz, olyan nehéz és kínos, hogy bármire vár az ember, csak egyre vár: a várás végére, a várásból való szabadulásra… A várás egyetlen jutalma a várás vége.”

A peronon várunk valamennyien, nincs más választásunk, hiszen amire várunk, az annyira nagy jelentőségű, hogy érdemes rá várni.

Aki nem vár erre, az olyan, mintha nem is lenne. Az olyan, mintha nem lenne felírva a neve az Élet Könyvébe, mert nem regisztrált a várakozók listáján.

Az egykori Szovjetunióban történt a 80-as évek elején: Moszkvába érve barátommal lekéstük a csatlakozást a Helsinkibe menő vonatra. Huszonnégy óra múlva ment a következő vonat Helsinkibe. Volt időnk este egy nagyot sétálni a városban, egyúttal megkerestük azt a jegyirodát, ahol a Szovjetunióból külföldre menő vonatokra lehetett jegyet és helyjegyet venni. Éjfél körül járt az idő, és nagy meglepetésünkre a zárt jegypénztár előtt üres gyümölcsös faládákat használva széknek és asztalnak ott várakozott egy egyetemista fiú. Akit azért alkalmazott az ottani vasút, hogy egy kockás füzetbe írja fel azoknak a nevét, akik szeretnének jegyet. Nekünk is ajánlotta, hogy iratkozzunk fel. Nyolcszázharminc-valahánynál tartott a lista… Nem iratkoztunk fel, gondolván, hogy külföldiek vagyunk, és minket majd soron kívül kezelnek. Hát csalódnunk kellett. Egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy nem vagyunk helyiek, hogy külföldi útlevelet lobogtatunk.
Azután másnap délelőtt fedeztük fel, hogy a pályaudvaron van egy csak külföldieknek fenntartott jegypénztár, ahol végül sikerült jegyet vennünk.

Egy kockás füzet, benne a várakozók hosszú listájával: nem volt ez más, mint paródiája az Élet Könyvének. /Jel 20,12

Várunk, mert hisszük, hogy jön valami, ami szabadulást hozhat, valaki, aki megszabadíthat minket, és ez a remény késztet minket várakozásra.

Várunk Istenre…

Még hiába fürkésszük a sínek távolba vesző vonalát, még nincs mozgás rajta, még nem jön. Talán nincs is itt az ideje…

Eleink arról meséltek nekünk, hogy volt, amikor megérkezett, és az nagyot szólt!

Sok mindenre vártunk már életünkben, aztán felhagytunk azzal, hogy várjunk rá: egykor vártuk a szoptatást, vagy az esti mesét, vagy a Mikulást, vagy a kedvenc sorozatot, a kicsengetést és a szünetet… De már „elhagytuk a gyermeki dolgokat.” /1 Kor 13,11

És ha ma felnőtt fejjel is várjuk a karácsonyt, az elsősorban azért lehetséges, mert egy kicsit olyan a karácsony, mintha Isten jönne el, végső soron Isten érkezésének próbája a karácsony. Egy kicsit úgy csinálunk, mintha Isten tényleg jönne. És talán Isten is egy kicsit úgy csinál, mintha készülődne jönni…

És ebben a rövid, néhány heti ádventi várakozásban, majd azt követően a várva várt ünnepen mintegy „modellezzük” az Istenre való várakozásunk több évezredét, de ami ennél is fontosabb, hogy azt a bizonyos Megérkezést is.