Szokás mostanában szidni a kötelező olvasmányok listáját az általános és középiskolákban. Biztos, hogy ennyire kritikus a helyzet?
Bemutatok egy kötelezőt, amelyet nem csak gimnazistáknak érdemes levenni a könyvespolcról.

Számomra az egyik legmeghatározóbb olvasmányélmény Beckett Godot-ra várva című abszurd drámája volt, 18 évesen. A kamaszlélek keresve sem találhatna megfelelőbb művet, amely ennyire tükrözné az életérzését... A megszokott három helyett két felvonásba sűrűsödik a cselekmény, ami már furcsa; mindösszesen öt (vagy hat? De erről később...) szereplő van, és a díszlet, nos, ez nem nagy kihívás a díszlettervezőnek: országút és egy (később nagy jelentőséggel bíró) fa. Kiüresedett, sivár, abszurd világ ez. Ez, amit a drámában látunk, és ez, amiben élünk. Tulajdonképpen a dráma nem játszódik sehol, és semmikor. Nincs idő, nincs jövő sem, és így remény sincs, nincs miben hinni, nincs hová tartozni, nincs kit szeretni. Estragon és Vladimir, a két főszereplő egymásra van utalva, a második felvonásban ezt mondja Estragon: „Ne nyúlj hozzám! Ne kérdezz semmit! Ne mondj semmit! Maradj velem!" - a lényeg az egymás mellett maradás, mert könnyebb elviselni így életük egyetlen értelmét: várakoznak Godot-ra. Ő lehet a dráma hatodik szereplője, hiszen ő az egyetlen biztos pont. És hogy ki ez a Godot? Maguk a szereplők sem tudják, halványan emlékeznek arra, hogy már találkoztak vele, de nem tudják, hol. De megígérte, hogy újra eljön - a Fiú, aki kétszer is megjelenik a drámában, megerősíti ezt. A Fiú juhnyájat őriz.

És itt mozdul meg valami az olvasóban: mi mindennek lehet szimbóluma ez a dráma? Adott két alak, ők lehetnek az én két oldala, vagy a két lator, akik várnak az ítéletre, de csak egyikük lehet kiválasztott. Várnak az eljövetelre, méghozzá Godot-ra, akinek nevében nem nehéz felfedezni az angol Isten, God szót... Beckettet nem egyszer kérdezték Godot kilétéről, és mindösszesen egyszer adott konkrét választ: lakhelyétől nem messze rendeztek egy biciklis versenyt, melynek utolsó befutójára hosszú időt kellett várni. És ennek a versenyzőnek a neve Godeau volt - amit ugyanúgy ejtünk, mint a Godot-t... Az eljövetelt egy pásztor hozza hírül - Isten pásztora, Isten küldötte... És persze ott a fa: az élet, de a bűnbeesés jelképe is. A drámában hajt egy levelet, ami a remény jele, máskor pedig a szereplők felkötnék rá magukat - a fa egyszerre élet és halál.

A keresztény szimbólumok felemelővé tehetnék a drámát, de a katarzis valahogy nem történik meg. A darab nincs lezárva. Godot nem jön el, és a könyvet úgy tesszük le és a színházból úgy jövünk ki, hogy a szereplőket egy helyben toporogni, lebegni láttuk - egyetlen cselekvési formájuk a várakozás. Micsoda értelmetlen célnak tűnik ez!

Érdekes dráma ez, nem hagy senkit hidegen; nem csoda, hogy annyian feldolgozták külföldön, és természetesen magyar szerzők is. Páskándi Géza 1995-ben írta drámáját Todogar jaur kvárna - Godot-ra újra várnak vagy Anton és Samuel címmel. Az újra szó a címben kérdések egész sorát veti fel: azért várnak újra, mert már Godot eljött végre, vagy mert Páskándi drámája mintegy folytatása Beckettének? A drámát olvasva inkább az utóbbi tűnik valószínűnek. De valahogy vészjóslóbb, fenyegetőbb az itt megrajzolt világ: folyton felmorajlik egy embertömeg hangja, és megjelenik Piláf, Börklihót és Kajábel alakja. Piláf nevében Pilátusét fedezhetjük fel; ő az üzletember, aki valamilyen tisztázatlan eredetű és még tisztázatlanabb célt szolgáló papírokat ígérget Estragonnak és Vladimirnek. Két segítője Kajábel, aki egy személyben egyesíti Káint és Ábelt, valamint Börklihót, akinek neve Don Quijote nevére rímel: a céltalanul harcoló hős jelképe. Godot persze ebben a drámában sem jön el.

Jókai Anna 2007-ben írta Godot megjött című művét, amely nem egyértelműen dráma: lehet esszé, regény is. A színtér sivár és kiüresedett: ez a közép-európai ember tudatvilága, amelynek ajtaján ott kopog Godot. Mert Jókai Anna szerint Godot, aki egyértelműen Istent jelképezi-jelenti, megjött, és hogy beengedjük-e, az már rajtunk múlik. Már ha észrevesszük egyáltalán, hogy kopog. (Észrevesszük-e az apró, hétköznapi csodákat egyáltalán? Mert ezek is kopogások...) A három mű közül talán ez a legpozitívabb: a könyvben végig vajúdó nő megszüli gyermekét, és a gonoszt jelképező Sadot - akinek neve egybecseng Godot-éval - eltűnik a csapóajtó mögött. És mikor már azt hittük, „végre fellélegezhetünk", akkor olvassuk a nyugtalanító zárást: „... gyanúra, aggodalomra az ad okot, hogy a fedél újra és újra - ha csak résnyivel is! - meg-megemelkedik. Még mindig."
Mert ugyan Godot eljött és a gyermek is megszületett, a Gonosz mindig ott leselkedik. Talán ha beengedjük az ajtóban kopogtató Godot-t, nagyobb eséllyel nézhetünk szembe a Gonosszal, a hétköznap kihívásaival; ő lehet az, aki védelmet ad - mind a harc közben, mind azután.