Régóta gondolom azt, hogy az ifjúság a lírai életkor, vagyis az az életkor, amikor a szinte kizárólag önmagára összpontosító egyén képtelen józanul látni, megérteni, megítélni a környező világot. (...)

Flaubert [amikor a Bovarynét írja] harmincéves, ez a legalkalmasabb életkor arra, hogy kitörjön lírai bábjából. (...) A líraiságellenes megtérés alapvető tapasztalat a regényíró életrajzában. (Milan Kundera: A függöny)

Alig egy éve újfajta érzést figyeltem meg magamban. Ez egyfajta kijózanodás, néhány megváltoztathatatlannak tűnő tény csalás- és pátoszmentes elfogadása, amely mégis inkább felszabadító, mint kiábrándító. Talán a harmincat átlépve én is éppen egy líraiságellenes megtérésen esem át?

Állítólag Flaubert - ezt is Kundera mondja -, mielőtt a Bovárynének nekikezdett volna, megírta ifjúsága összegző művét, melybe „beletette egész szívét, minden becsvágyát és minden nagy gondolatát". Barátai hűvösen fogadták a kéziratot, és Flaubert az ő tanácsukra kezdett bele - összeszorított foggal, szitkozódva - a Bováryné megírásába. „Valószínűtlennek tartom - mondja Kundera -, hogy Flaubert elfojtotta volna szívét, minden becsvágyát, csak avégett, hogy vonakodva ugyan, de engedelmeskedjen barátai kívánságának. Nem, [ez] nem egy önpusztítás története. Hanem egy megtérésé."

Vagy egy megérkezésé - teszem hozzá már én. Nem csak saját művészetéhez, de a valósághoz is, a rajta kívül állóhoz. Nemrég szemlélődő lelkigyakorlat keretében egy hetet töltöttem némaságban. Aki már végzett ilyet, tudja, mit jelent a második-harmadik nap után, egy megkönnyebbülő sóhaj kíséretében végre megérkezni. És arra ráébredni: a hétköznapokban mennyi időt pazarlunk menekülésre, ráadásul igencsak kitartóan. Rengeteg dolgot képesek vagyunk megtenni, csak hogy attől az egytől megmeneküljünk, ami éppen az orrunk előtt van. És itt nem csak arra gondolok, hogy mosogatunk, teszünk-veszünk, hajszoljuk magunkat. Nem, ugyanilyen formája lehet a menekülésnek az, ha ahelyett, hogy úgy vennénk, ahogy jön, az életet inkább tetszetős sémáinkba terelgetjük.

„Nyugodtan helyezd csak magad kényelembe, érkezz meg!" - szokták mondani. Mert megérkezni nem is olyan triviális, mint gondolnánk. Azt feltételezi, hogy mindenestül ott vagyunk. Mintha hosszú uszályt cipelnénk magunkkal, a gondolataink, gondjaink, az önmagunk körül való forgás, ha tetszik, a líraiság uszályát, és ha valóban meg kívánunk érkezni, mindezt fáradságos munkával kell felgöngyölnünk és a székünk alá tuszkolni. Vagy még inkább teljesen megszabadulni tőle.

A megérkezés a találkozás előfeltétele is. Amíg nem vagyunk ott, addig a másikkal együtt sem tudunk lenni. Kundera úgy véli, a világot legendákból szőtt varázsfüggöny fedte mindaddig, amíg Cervantes meg nem írta a Don Quijotét, és „feltárult a világ, a kóbor lovag elébe tárult önnön prózaiságának komikus mezítelenségében". Ahogy az irodalomtörténetben, hasonlóképpen egyéni életünkben is leszakadhat a legendák varázsfüggönye, és ott áll végre előttünk a másik, sőt önmagunk is. Egészen más fényben, mint azelőtt.

De miért is lehet felszabadító ez a megérkezés? Megint csak Kundera szerint: „minél drámaibb egy helyzet, minél kivételesebb, súlyosabb, annál hajlamosabb az elbeszélő arra, hogy elmossa konkrét jellegét, megfeledkezzék illogikus prózájáról, és helyettesítse a tragédia kérlelhetetlen és egyszerűsített logikájával". Ha viszont mégiscsak képesek vagyunk, ráadásul döntő pillanatban, elszakadni önnön drámánk sémáitól, olyan felismerésekre bukkanhatunk, amelyekre egyébként soha. A felszabadulás a megérkezés, sőt, a találkozás élményéből fakad.