Ásítok. Fel kellene kelni. De valami nincs rendjén, mert nem alszom valami jól, és ez nehezíti a kelést. Nehéz, de kell. Indulni kell dolgozni. És máris a kávén jár az eszem. Meg hogy rágyújtsak. Miután az ébredési szertartáson, a reggelin és az öltözésen is túl vagyok, elindulhatok végre.

Rengeteg autó, és a tömegközlekedés is eléggé zsúfolt. Mindenki megy dolgozni. Nem tudom, hogy ki szereti, amit csinál, s hányan csak azért csinálják, amit muszáj - talán éppen a mai napon is azért idegeskedve, hogyan fog beleférni a mellékes munka, amit vállaltak -, mert áldozatot hoznak a családjukért. Vagy csak mert a hitelt ki kell fizetni - de nem látnak tovább. Hajszálnyi a különbség. De nem lényegtelen.

A munka végeztével elindulok haza. Hazafele a villamoson egy fiatal szőke leány úgy be van szívva, hogy wc-t keres angolul. Mi viszi ide, hogy ennyire kiüsse magát? Talán ő is áldozat. Áldozat, amit az élet követel. Áldozat, amit már közömbösen hoz meg. Üldögél és dülöngél a villamos ülésén. Amikor a szemedbe néz, nem sok mindent látsz. Áldozat. De milyen? Érdekes és érdemes, értelmes és valamire való? A válasz számára talán: szükséges. Pedig lehet, hogy nem is lenne az. A megoldáshoz más vezet. Szükséges vagy szükségtelen a szenvedés, az áldozat? A különbség hajszálnyi. De nem lényegtelen.

Aztán ott van Irénke néni. Tudod, a még nem öreg, de már idős néni, akivel nem nagyon lehet két szót sem váltani. Nem mert nem akarsz, hanem mert nem lehet. Mindenkire haragszik. S hogy miért? Valójában gőzöm sincs... Mert így érzi jól magát. Talán maga miatt haragszik mindenkire. Ugyanis magunkat hibáztatni nem is olyan egyszerű. A másikat viszont nagyon könnyű, az nem fáj. Sőt, örömet is szerez. A felszínen. Belül pedig eléget. Nem égünk valamiért vagy valakiért, hanem égünk, felemésztődünk valamiben... A különbség hajszálnyi. De nem lényegtelen. S hogy miért pont ezen az úton-módon? Mert könnyű? Mert kielégülést ad? Mert megment valamilyen fájdalmas és keserves helytől, dologtól vagy embertől? Igazából sokféle magyarázat lehetséges... Ami biztos, hogy nem jó megoldás ez. S mégis oly gyakori. Érthetetlen... „be kell érnem a megállapítással: az emberek szamarak. Nagyszerűen élhetnének, mégis rosszul élnek, és ennek érdekében mindent elkövetnek. Módszerük, röviden összefoglalva, ebben áll: hogy mások életét elrontsák, hajlandók a magukét is tönkretenni." (Benedek István: Csineva)

Áldozatul esni vagy áldozatot hozni: a különbség csak hajszálnyi. De nem lényegtelen. Naponta szembesülök ezekkel a képekkel. A saját életemben is.
S most sincs más, mint hogy tanuljunk egész életünk során. Megtanuljuk, hogy valamit nem jól csinálunk. És keveseknek, de csak keveseknek megadatik, hogy megértsék: valamiért áldozatot hozni nem veszteség, hanem nyereség.

S az elengedés és az odaadás nyereség. A görcsös ragaszkodás pedig veszteség. Nem a ragaszkodás vagy a szeretet, hanem a görcsös, befeszülős, rángatós akarás, ami nem hagy helyet az Istennek. És így az áldozatnak sem. Az ember, a másik ember is kiszorul az életünkből, ugyanis foglyokká válunk: a saját magunk foglyaivá... Az önmagába harapó kígyó: magunk akarunk lenni, szabadok, veszteségek nélkül, és mégis így záródunk be, leszünk foglyok és vesztünk el mindent. Pedig csak egy hajszálnyi a különbség... de nem lényegtelen.