Az etika előírja, hogy mit tegyünk. Nem az érvekre, hanem a közvetlen intuícióra épül. Az apámat megölnöm bűn. Nem szükségesek érvek. Ha pedig már csak az érvek azok, amelyek megtartanak az etikus cselekvés határain belül, akkor Kanttal együtt mondhatom: már nem is vagyok etikus.

Viszont a logika érvel. Belső mozgásából, az állítás és a tagadás kettősségéből bomlik ki. A létező legkisebb mértékben épít az intuícióra. Érvekből építkezik, és az érvek bírnak egyedül súllyal benne.
És logikus azt állítanunk, hogy a logikus érvek követendők. A tudomány ezen a módon működik. Nem számít, hogy valaki fasiszta vagy kommunista, a matematikai bizonyítása ugyanúgy érvényes.
Ha kidolgozza az AIDS elleni védőoltást, akkor elfogadjuk, mindegy, hogy hűséges-e a feleségéhez vagy a férjéhez vagy sem, esetleg még megdöbbentőbb módon erkölcstelen.

A tudományos teljesítmény tekintetében nem számít az erkölcs. De vajon tényleg így volna?

Ha egy fület klónozunk annak, akinek egy szerencsétlen balesetben leszakadt, azt nagyszerű, üdvözlendő és etikus cselekedetnek tartjuk. Ha azonban embert klónoz a tudomány, akkor viszolygunk. De ellenvethetnénk, hogy Kínában jóval kevesebb ellenszenvvel fogadják a klónozásos kísérleteket, mint Európában. Tehát nem is viszolyog mindenki. Relatív lenne az etika? Vajon ha megölni nincs jogunk embereket, akkor mesterségesen életben tartani vagy létrehozni van? Persze keresztényként a Bibliának egy adott értelmezésére támaszkodva hozhatunk ítéletet, hogy mi a helyes. De máshogyan ítél az Ószövetség alapján egy zsidó, és a Jehova tanúi sem ugyanúgy olvassák. Egyszerűbb azt mondani, hogy nem érvényesek az egyik vagy másik csoport érvei, mert nem jól értelmezik a Biblia szövegét. Azonban ez koraszülött válasz volna. Ez az érv ugyanis oda-vissza hat, attól függ, melyik közösség tagja mondja. Eltekintve tehát ettől elkezdjük valamilyen logikus rendszer szerint felépíteni, hogy mit gondolunk etikusnak. Ettől viszont nem leszünk nyugodtabbak. Egy hindu számára hiába bizonyítjuk be logikus érvekkel, hogy a tojásevés egészséges. Ha ő úsnak gondolja, és a húsevés ellenkezik a vallásával, akkor az észérvek nem fogják a lelkét megnyugtatni. Beszorult ugyanis a logika és az etika közé, és ahogy Max Weber mondja, ilyenkor a hívő vagy meghozza az intellektus áldozatát, és a „józan észnek" ellentmondóan cselekszik, cserébe, hogy a cselekedete vallásilag kifogástalan legyen, vagy kiábrándul a vallásából. Talán hozzátehetnénk a modern pszichológia szavaival, hogy azt az utat választja, ahol a kognitív disszonanciája elfogadható mértékűre csökken.

A hívő ember hiszi, hogy van az ember feletti világ, az embernek tehát vannak határai, amelyeket nem üdvös átlépni. A régi görögök ismerték a gőgnek azt a formáját, amely kivívja az istenek ellenszenvét és balsorsot szül. A preszókratikus filozófusok közül Anaximandrosz tartotta úgy, hogy az elemek túlkapásaikért egymásnak jóvátételt kell hogy fizessenek. Az indiánok tisztelték a természetet, nem gondolták, hogy bármit megtehetnek a körülöttük levő élőlényekkel, a túlzás megbosszulja magát. A Bibliában Bábel tornya építésekor az emberi gőg Isten büntetését vonta magára, hiszen az építők túlmentek minden határon. Az Újszövetségből szintén ismert, hogy az embernek vannak határai, ha átlépi ezeket, halál várhat rá, ahogy Anániás és Safira meghaltak, mert Istent nem lehet becsapni. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az emberi gondolkozásban mindig élt az a tudás, hogy van határ, amelynek az átlépése az istenek büntetését vonja ránk.

A tudomány nem él ezekkel a premisszákkal. Nincsen határa a kutatásoknak, mindent lehet témának választani. Az organizmustól a sötét anyagig mindent a nagyító üvege elé tarthatunk. Bionyomtatóval a sebesültek sérüléseit helyrenyomtathatjuk, ahogy azt a Physorg.com-on februárban olvashattuk vagy az ITER-ban hidegfúzióval kísérletezhetünk. Mindez rendben volna, csak mert nem Bábelt építünk? A józan ész szab csak határt a kísérleteinknek, legalábbis ezt szoktuk feltételezni. Azonban ha a tudománytörténet vaskos könyvét végiglapozzuk, akkor láthatjuk, hogy a tudósok gyakran saját magukat is veszélybe sodorva dolgoztak. Például volt olyan fizikus, aki esőben sárkányt eregetett, hogy tanulmányozza a villámlás fizikáját. Teller Ede és Szilárd Leó levelezésében fellelhető, hogy nem voltak az első kísérleti atomrobbantás előtt biztosak abban, hogy a Föld légkörét nem perzseli-e majd fel a robbantás. Itt nem kisebb, mint az emberiség forgott kockán. Persze nem volt nagy a rizikó, mondhatnánk az epimétheuszi utólagos bölcsesség hangján, de vajon melyikünk tartaná etikusnak a mások fejével való orosz rulettezést?

Áldozattal jár minden kutatás. Időt, pénz és figyelmet szentelnek a kutatók a tudományos tevékenységüknek. Ma már elképzelhetetlen az USA-ban, hogy az állam ne finanszírozza legalább részben, de inkább egészében a NASA kutatásait. Európában is hasonló a helyzet, hiszen szükség van a K+F szektorra. Szükség van új kutatókra, ezért finanszírozzuk az oktatást. A tudomány fejlődését a modern világ fejlődésével gyakran szinonim módon használjuk. Ezért vállaljuk, hogy az atomerőművek olykor felrobbanhatnak. Vállaljuk, hogy a génmódosított növények nagyobb termőképességük ellenére esetleg károsak is lehetnek. Vállaljuk, hogy „kísérleti nyulak" legyenek egyesek egy gyógyszer bevezetés előtti tesztelésében, még ha nem veszélytelen is mindez. De ne felejtsük el, hogy ez egy fajtája az orosz rulettnek. Ha pedig hisszük, hogy nem csupán a plafon és a szabad ég van a fejünk felett, akkor tudnunk kell, hogy nem mi tartjuk meg magunkat. Fel kell ismernünk, hogy létezik az a bizonyos határ, bár olykor párkánnyi szélességű csupán:

A Sátán Jézust felállította a templom párkányára és azt mondta neki, hogy vesse le magát, hiszen Isten úgyis odaküldi az angyalokat, hogy megmentsék. De Jézus így válaszolt:

- Megmondatott: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.