A minap hallottam egy prédikációt, amelynek az volt a fő üzenete, hogy a keresztény szabadság azt jelenti: képes vagyok a „saját dolgaimat" háttérbe szorítani, és „másokat önzetlenül szolgálni", „a missziónak szentelni magam". Van-e olyan keresztyén, aki ne értene ezzel egyet? Hiszen az Írás jóval szigorúbban fogalmaz. Nem azt mondja: ne a saját dolgaidat helyezd előtérbe, hanem azt, hogy „öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat". Meg azt, hogy „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát", sőt, „aki nem gyűlöli meg még a maga lelkét is, nem lehet Jézus tanítványa". Ó- és Újszövetség teljes összhangban van e tekintetben: hitünk alaptörténete azé az apáé, Ábrahámé, aki a kínok kínját, a végső önmegtagadást élte meg a Mórija felé vezető úton.

Ha egy pillanatra félretesszük beidegződéseinket, kellemetlen kérdések vetődhetnek fel. Tényleg öngyötrő vallás lenne a bibliai hit? Hiszen azt hirdeti, hogy az ember mindenestől bűnös, s e mindent átható bűntől meg kell tisztulni a Lélek erejéből. És ez „öldökléssel", önmegtagadással (is) jár. „Az Úr megaláz és megrettent minket a törvénnyel és bű­ne­ink megláttatásával, úgyhogy egyrészt az emberek előtt, más­részt saját magunk előtt semmiknek, bolondoknak, go­no­szok­nak látszunk, sőt valóban azok vagyunk" - írja Luther Márton. Annak ellenére, hogy a lutheri keresztteológia a fenséges Isten előtt megsemmisülő ember lehengerlő istenélményéből született, és éppen ezért mélységesen hiteles, az Isten képére teremtett ember értékessége, szeretetre méltó volta talán nem kap elég hangsúlyt kap benne, s ezért kisebbségi érzéssel küszködő, bizonytalan embereket akár le is sújthat. Hacsak nem dugjuk jó mélyen a homokba a fejünket, látnunk kell, hogy a zsidó-keresztény hagyomány nagyjai, szentjei közül jó néhányan szinte a mazochizmusig mentek el aszkéta önmegtagadásukban. A modern pszichológia, pszichiátria eredményeinek fényében számos szent és Isten embere tele volt elfojtással, kóros kisebbségi komplexusban, személyiségzavarban szenvedett és a többi. A katolikus pszichiáter Tringer László nemrég azt nyilatkozta, ha Loyolai Ignácot teletömték volna gyógyszerekkel, valószínűleg nem született volna meg a jezsuita rend. Ha így van, ez óriási dilemmákat vet fel.

Visszatérve az említett prédikációhoz a kérdést más oldalról közelíthetjük meg, ha elgondolkodunk azon, lehet-e vajon éles határt húzni a „saját dolgaim" és az úgynevezett „misszó" között. Az átlag hívő élete ugyanis nemigen hasonlít - mondjuk - az amerikai misszionárius Jim Eliotéra, aki elhívása miatt hosszú évekig elhalasztotta házasságkötését, majd mártírhalált halt az auka indiánok kezétől az őserdőben. Sőt, az átlag hívő élete a szószékről prédikáló lelkészéhez sem hasonlít, ugyanis az utóbbi a „misszióért", a „szolgálatért" fizetést kap: ez a munkája. Akinek azonban nem ez a hivatalos munkája, az hogyan szentelje magát a missziónak és hány óra odaszentelés kell ahhoz, hogy „önzetlennek" nyilvánítsuk? És mit jelent ebben az összefüggésben az, hogy „saját dolgaink"? Ha a misszióért tevékenykedem, odaszánt keresztyén vagyok, de amikor testedzést végzek, kirándulok, pihenek, törölgetem gyermekeim lógó orrát vagy szerelem az autómat, akkor viszont önző módon „a saját dolgaimmal" foglalatoskodom?

Innen nézve kétség árnya vetül arra a gyakran hallott klisére is, hogy „Istent kell tennem az első helyre, minden más, házastárs, család stb. csak utána következhet". Persze, extrém helyzetekben nyilván. De az élet nem extrém helyzetek egymásutánja. Amikor hitvesemet szeretem, neki szolgálok, őbenne nem Istent szeretem és Istennek szolgálok? Amikor gyerekemet biciklizni tanítom, az nem Isten ügye, hanem az én „saját dolgom"? Hoppá, máris visszacsempésztük a profán-szent megkülönböztetést, amit reformátoraink felülírtak! Pedig, horribile dictu - és ez fiatalabb és együgyűbb koromban nekem is szörnyűségnek hangzott - ha magamat szeretem, és magamról gondot viselek, ügyelek testi és lelki egészségemre, illetve olykor megvédem magam másokkal szemben, akik esetleg - akár az Úr nevében - ki akarnak zsákmányolni, akkor Istennek engedelmeskedve tisztelem, önmagamban is, az Isten képére teremtett embert.

Persze ezzel nem azt állítom, hogy nem kell harcolnunk saját önzésünk ellen. Azt sem állítom, hogy nincsen valódi és hiteles önátadás és önfeláldozás. Azt viszont igen, hogy nem mindig könnyű megkülönböztetni a hiteles önátadást a pusztító, mazochista önleértékeléstől. Fiatalabb keresztényként megvetettem a pszichológia tudományából származó bölcsességet, ma azonban azt mondom, jobban kellene figyelnünk rá. Ugyanis rengeteg beteges mártíromkodást látunk keresztyén körökben, aminek több köze van az illető lelki sérüléseihez, mint az igaz szívből fakadó kegyességhez. Sokan nem érzik teljes értékű embernek magukat, és állandóan pörögniük, teljesíteniük kell, mindent felelősséget kényszeresen a nyakukba venniük. Ma ők a közösség sztárjai, a misszió hősei. Azt nem ünnepeljük, aki „csak" egy jó családapa, és „csak" becsületesen végzi a munkáját.

És mégis hogyan lehet megkülönböztetni az önpusztítást az önátadástól? Nem tudom. Vagy nem mindig tudom. Pál Feri atya és mentálhigiénés szakértő szerint a pszichés egészség és az életszentség gyakran konfliktusba kerül egymással, és ez a feszültség az emberi lélek sajátja. Hát lehet. Ugyanabban az interjúban azonban mond valamit, ami túlmutat mégis ezen az ellentmondáson: „Ha az egyensúlyomat felborítom, de nem jutok el a forrásig, ami mélyebb harmóniát tud bennem teremteni, egyensúlyvesztett állapotba kerülök."  Ez a forrás Isten és az ő szeretete. Ha a lelkileg sérült ember (és hát ki nem az közülünk?) nem kerül kapcsolatba Isten szeretetével - és ehhez nem elég az, hogy fejéhez vágják az „evangéliumot" -, akkor aztán próbálkozhat „önátadni".

Nekem Ghislain Lafont bencés teológus adott a legmélyebb betekintést e kérdésbe. Vajon, kérdezi, miért ad a földi paradicsomban Isten egy negatív parancsolatot halálbüntetés terhe alatt az embernek (erről a fáról ne egyél, mert meghalsz!)? Ezt válaszolja: „Ahhoz, hogy találkozhassunk Istennel - amilyen Ő önmagában, s nem pusztán a számunkra jó és jótevő Istennel -, el kell fordulnunk önmagunktól és a saját érdekeinktől, s bíznunk kell az általa kimondott Szóban. Ha el akarjuk kerülni a pusztulást jelentő halált, akkor el kell fogadnunk azt a halált, amelyik életet ad: a hozzánk intézett Szó lemondással teli meghallgatásából fakadó halált. Nem szerethetjük Istent meghalás nélkül." Ám ez a meghalás a paradicsomban egyfajta boldog önátadás volt fájdalom és küszködés nélkül. Magának a Szentháromságnak a természete. Vagyis Krisztus keresztjét is tekinthetjük úgy, mint ami nem rögtön vagy nem „csak a bűnbeesés miatt kiontott vér általi engesztelés, hanem inkább Krisztus találkozása Istennel, akinek teljesen átadta magát".
A keresztáldozat az, ahogy a Szentháromságon belül áramló szeretet megmutatkozik a bűnös világban, ám a szentháromságos élet eredendően nem járt az isteni személyek számára semmiféle „önpusztítással", hiszen kölcsönös önátadásukban, egymásnak való megnyílásukban nem törlődtek el az isteni személyek.

A bűn és a halál világában az önátadás sokszor valóban áldozattal, fájdalommal jár. Talán mind jobban belesimulni a Szentháromság pozitív szeretetáramlásába, eljutni a forrásig és abból meríteni, valóban meríteni, nem csak beszélni róla szószékről vagy szószék alól - talán ez békítheti ki végső soron a pszichés egészséget és az életszentséget.