A Fekete Hattyú erősen megosztja a véleményeket - mint minden formabontó film. Sokan rébuszokban beszélnek róla, még az „aranyszobrocskát" is elnyerte a női főszereplő. Sokan viszont átkozzák, mert valótlan képet fest a balett különös világáról. Abban talán mindenki egyetért, hogy szokatlan módon közelíti meg az áldozat kérdését.

Első nézésre nem sokban különbözik egy szürrealista horrortól, kafkai metamorfózistól. A törékeny balerina szép lassan átváltozik a Fekete Hattyúvá. Bőre szó szerint hattyúbőr lesz, tolla nő, térde hátrafelé hajlik. A homályos, sötét helyszínek, egyszerű formák, valóságosnak tűnő kényszerképzetek teszik még borzongatóbbá a filmet, és a lassan, szomorkásan induló történet  beszippantja a nézőt.

A felszín alatt komoly kérdést szegez nekünk a rendező: érdemes-e a tökéletességért feláldozni önmagad? Megéri-e az őrületbe sodródni, hogy elérd a saját teljesítőképességed határát? A balerina bebizonyítja, hogy képes eljátszani a Fehér Hattyút és a Fekete Hattyút is. Két teljesen ellentétes, önmagának ellentmondó szerep, mely két különböző személyt igényel. Ő mégis megteszi a lehetetlent, óriási erőfeszítések árán kihozza magából a maximumot. És nagy árat fizet érte. Elméje megbomlik, két részre hasad, s így lesz önmaga végzete. A tökéletesség ára az élete. Egyetlen előadásba, egyetlen pillanatba sűrűsödik számára minden, ami lenni akar, és ami a vesztét okozza.

A sikerért, tökéletességért, halhatatlanságért mindent elkövetünk. A média perc-emberkéi képesek a legvégsőkig megalázni önmagukat, hogy a nevük, az arcuk a felszínen maradjon, ne süllyedjenek vissza a névtelenség szürke masszájába. A hétköznapi életben mások, többek, szebbek, jobbak akarunk lenni, mint az, aki a buszmegállóban velünk együtt várakozik, vagy előttünk áll a sorban. Mély és örök vágyunk, hogy valahogy kitűnjünk a tömegből, megmutassuk önmagunkat a világnak és ezzel egyfajta halhatatlanságot érjünk el. A történelem azonban elfelejt bennünket. Csak a diktátorokra és mártírokra emlékszik. És még ők is lassan a felejtés homályába merülnek. Hitlerre, Sztálinra még emlékszünk, sokaknak összeugrik a gyomra nevük hallatára. De hol van már Julius Caesar és Brutus?

Az önmegvalósítás, az emberi tökéletesség ára a mulandóság. Ha eléred is a célod, ha minden áldozatot meghozol, hogy tökéletes légy, mindez hamar elmúlik. És ha mégis görcsösen ragaszkodsz tökéletességedhez, te is beleőrülsz, mint a filmbeli megöregedett balerina.

Fonák dolog az önmegvalósítás. Minél inkább erre törekszel, annál messzebb kerülsz másoktól, az élettől, önmagadtól. Azt gondolod, egyre közelebb vagy ahhoz, aki te vagy, mégis egyre messzebb kerülsz a valóságtól, és a végén már nem is tudod, ki vagy, miért teszed azt, amit teszel. Minden akartál lenni, és teljesen kifacsartad magad. Üres, kiszáradt burok lettél, amiben meghalt a lélek.

Jézus szerint ez a sorsa annak, aki a saját életét akarja megmenteni. És a tapasztalat őt igazolja. Éppen ezért másik utat kínál nekünk: felejtsd el, hogy önmagadat akarod megvalósítani! Áldozd oda az életed értem! Nehéz út, amit kínál. De ha megnézzük azokat, akik ezt választották, ráébredünk, hogy önmagukat áldozták Jézusért, és mégis teljes, boldog életet éltek. Különös módon Jézus kárpótol minket. Lehetőséget ad, hogy a neki szentelt élet benne teljesedjen ki. És így nem az önmegvalósítás zsákutcájába kerülünk, hanem az Istenben kiteljesedett élet útját járjuk.

Persze a Fekete Hattyú nem Jézusról szól. Egy törékeny, vergődő, vágyakozó életről mesél. Olyan életről, mely akár a tied is lehet.

Források:
http://cseppek.hu/cikk/3321toekeletesseg-ara-fekete-hattyu

http://www.hir24.hu/film/203073/koreografus-biralta-a-fekete-hattyut.html

http://www.olvassbele.hu/index.php/film/2785-atvaltozasok-darren-aronofsky-fekete-hattyu