Hieronymus Bosch vízkereszti szárnyas oltárán, mely a háromkirályok imádását ábrázolja, a térdeplő Gáspár az, aki a három ajándék közül (arany, tömjén, mirrha) az aranyat adja át. Ám nem egyszerűen egy aranyrögöt vagy aranypénzeket ajándékoz, hanem egy aranyból készített szobrot, melyen kivehető Ábrahám, turbánban, hosszú szakállal, felemelt kezében kard, valamint fia, Izsák, aki a rőzsehalmot rakja le éppen az oltárra, görnyedt tartásában a keresztvivő Jézusra emlékeztet, és ott az angyal, aki a kard felé nyúl, valamint a kos, aki ott áll az áldozati oltár mögött.
Tehát az aranyból készült ajándék nem más, mint egy kisplasztika, mely Izsák feláldozásának a történet ábrázolja.
Vajon miért kerül a megszületett kisded Jézus elé ez az ajándék? A párhuzam világos: ahogyan Ábrahám képes volt fiát feláldozni, úgy áldozza fel az Atya Jézust mint egyszülött fiát.
Hieronymus Bosch-nak ismernie kellett Izsák feláldozásának azt a rabbinista magyarázatát, mely szerint Ábrahám elvégezte az áldozatot, és Isten Izsákot feltámasztotta.

Vannak ennek a párhuzamnak bibliai alapjai?

Pál apostol a Római levélben a hívő élet legfontosabb kérdéseit Ábrahám történetéből igyekszik megválaszolni. (Róm 4,16-25)
„Ábrahám hitte – írja Pál apostol –, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket.”

A Pál előtti, tehát az újszövetségi iratok előtti zsidó irodalomban is találunk fontos hivatkozásokat, utalásokat Ábrahámra.

A Misna-ban ezt olvashatjuk: "(Isten) Aki meghallgatta Ábrahámot a Mórija hegyén, ő hallgasson meg titeket, és hallja meg kiáltásotok hangját ezen a napon..." (Táánit II, 4.)

Bár ez a szöveg nem számol be Ábrahám imájáról, de a szövegösszefüggés egyértelművé teszi: úgy hitték, hogy Ábrahám azért imádkozott, hogy ne kelljen megölnie fiát. A fenti szöveg szerint a vallásos ember számára azért szolgálhat Ábrahám e viselkedése példaként a hívő számára, mert ha kész is az áldozat meghozatalára, akkor sem felejti el érzelmeit és erkölcsi kötelességeit, sőt éppen Isten irgalmában bízva mer imádkozni a parancs megváltoztatásáért. Istenhez fellebbez Isten ellenében.

De volt egy másik nézet is, amely úgy látta, hogy Ábrahám választani kényszerül gyermeke iránti apai és erkölcsi elkötelezettsége, illetve az isteni parancsnak való engedelmessége között – még ha végül nem kerül is sor az áldozatra.
Az ezt az irányzatot képviselő néhány magyarázat még arról is beszámol, hogy Ábrahám voltaképpen megölte Izsákot, akit később Isten támasztott fel. Ez a vélemény éppen a középkori vérvádak és zsidóüldözések idején fogalmazódott meg.

Természetesen van különbség aközött, hogy Ábrahám kész volt rá, hogy megtegye az áldozatot, de Isten közbeavatkozott, és aközött, hogy Ábrahám végrehajtotta az áldozatot, és Isten pedig feltámasztotta Izsákot. Ez a különbség azonban nem lényegi, mert Isten cselekedete és Ábrahám tette mindkét feltevésben ugyanaz:
- Ábrahám hitt, és ez azt jelenti, hogy hitte: Isten megajándékozhatja újra Izsákkal;
- Isten pedig másodjára is Ábrahámnak adja Izsákot: vagy úgy, hogy mégsem veszi el, vagy úgy, hogy életre kelti a feláldozottat.
Hihetjük, hogy Isten Ábrahám imájára megváltoztatta parancsát, de akkor a Jézus kereszthalála és Izsák feláldozásának története közötti párhuzam értelmetlen. És a kereszthalál céljához, Jézus áldozati halálának céljához és értelméhez nem jutottunk közelebb.

Egy másik párhuzam talán segíthet nekünk ebben: a Jézus utáni zsidóság élesen szembeállította Jézust egy bibliai hőssel, Eszterrel, aki – Jézushoz hasonlóan – szintén életveszélybe került, és akinek a szájába a későbbi írásmagyarázók éppúgy a 22. zsoltár szavait adták: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”. A magyarázat úgy folytatódik, hogy Esztert már elveszettnek tartották Hámán hívei, már szétosztották ruháit és ékszereit egymás között és bíborköntösére sorsot vetettek, de Eszter Istenhez kiáltott: „De te, Uram, ne légy távol tőlem, erősségem, siess segítségemre.” Az ő imádsága nem szégyenült meg, az ő kérése meghallgattatott – szól a rabbinista magyarázat.
Esztert egy megragadó, felemelő anti-passió főszereplőjévé alakította a későbbi zsidóság: Eszter ugyanazon a napon kerül veszélybe, mint Jézus, ugyanazt a zsoltárt imádkozza, de anélkül szenved, hogy meghalna, és nem a kereszten imádkozik, mert Isten meghallgatta imádságát és kimentette őt és népét a szükségből.

Jézus a Getsemánekertben egy pohárról beszél imájában, mely szenvedésének és halálának a jelképe. Tusakodása utáni megadása megmutatja, hogy az áldozat nem kerülhető meg. Nem elég veszélybe kerülni, nem elég elmenni a legvégső határig, addig a pontig, ahonnan még lehetséges a visszatérés: nem! Át kell lépni oda – még csak nem is a túlpartra, hanem egyenesen a parttalanságba. Ugorni, bekötött szemmel az ismeretlenbe.
Ez az ugrás, ez a hit. Ugrás az ismeretlenbe, a szakadékba. Belépés a halálba, a poklokba, a hádészba vagy a semmibe, a teljes sötétségbe, a megsemmisülés teljes némaságába, ahol puha, fekete penész borít be mindent. Átlépés a nincs-be, a hiányba, a gyász néma sikolyába.

Jézustól ezt kérte ott a Getsemáne-kertben az ő Atyja: hogy engedjen el minden kapaszkodót. Engedje magát belehullani a pokol és megsemmisülés feneketlen mélységébe.
Ez volt a hit nehéz próbatétele: ezt a próbát kellett kiállnia, elszenvednie Jézusnak, mert Ő azért jött, hogy megújítsa a hitet. Mert a kereszt és a feltámadás által lehetett csak az Isten iránti bizalmunkat helyreállítani.

Pál apostol a már említett Római Levelében párhuzamba állítja Ábrahámot, aki nem vonta kétségbe Isten ígéretét, és aki ilyen módon igazult meg; és a hívőt, aki hisz a feltámadásban, és aki e hite által igazul meg.
Tehát ez a hit, azaz a feltámadottba vetett hit emelhet ábrahámi rangra bennünket Isten előtt. Hit abban, hogy Jézust Isten feltámasztotta, és ezzel Isten önmagát igazolta előttünk. Más szóval: egy totális megújítást hajtva végre rajta, gyökeres átalakulást, sőt új teremtést. Hiszen a feltámadás-kifejezés csak hasonlat, arra, hogy Jézus új valósága megjelent a tanítványoknak húsvétkor. Olyannyira lenyűgözte őket, hogy kifejezésére a tanítványok nem találtak megfelelőbb szavakat. Teljesen felfoghatatlan ez, abszurd, és mi is csak azzal a hasonlattal tudjuk leírni, amellyel a tanítványok beszéltek róla: álomból való ébredés, nemcsak egy új napra, de egy új életre.