Én azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. Egymás után többször is eljutottam Svédországba, és ami a legfantasztikusabb élmény volt talán, hogy eljutottam a stockholmi magyar református közösségbe, ahol régen nem tapasztalt szeretettel fogadtak.

Február 27-e van, ez itt északon még igen hűvös. Vonatra szálltunk (ne úgy képzeljétek el a vonatot, mint itthon…), aztán metróra (természetesen az is kulturáltabb, de ez egy másik hónap témája lesz talán…), és megérkezünk. Pár középkorú és idősebb hölgy és férfi várakozik az egyébként franciák által épített parókia előtt, a svédországi franciák és magyarok felváltva használják az épületet, közös istentiszteletet is tartottak már. Miután bejutunk, a rangidős hölgyek máris elővarázsolják a sütiket és a kávéfőzőt – itt ez a szokás: minden egyes istentisztelet után kávé és süti, most épp linzer, citromos torta, meg persze pogácsa. Invitálnak, leültetnek és beszélgetnek, mesélnek: ki honnan jött (Sopron, Győr), mikor (még ötvenhatban, kislányként), és milyen gyakran járnak haza (nagyjából amikor tehetik, de főleg ünnepekkor).
Maga az istentisztelet felemelő – és nem csak egyszerűen azért, mert a különleges általában érdekesebb, mint a megszokott. Molnár-Veress Pál magával ragad a prédikáció húsz perce alatt, nemcsak a szónoki képességei miatt, hanem többek közt azért, mert reagál a közel-keleti helyzetre is. Az úrvacsora vétele pedig számomra amúgy is különleges és felnőtt fejjel mindig egyre meghatóbb és mélyrehatóbb pillanat – de itt, magyarországi svédekkel, akikről tudom, hogy ez nem mindig adatik meg nekik, hiszen Stockholmban havonta egyszer van magyar nyelvű istentisztelet… Azt hiszem, az ilyen pillanatokra mondják nálam mélyebb hittel rendelkezők, hogy ez bizony kegyelemmel teli volt.
Örömteli volt az is, hogy bár nem akartuk, részt vettünk az éves tisztújító gyűlésen – ez persze nem volt ellenünkre, sőt, jó volt őket látni „működés közben” is.
Az istentisztelet után Molnár-Veress Pál bemutat a szeretetvendégségen ottmaradottaknak mint Budapestről érkezett újságírót – és hamar, két-három beszélgetés után rájövök, hogy ez itt most azt jelenti, hogy üzenetet viszek haza. Elsőként Mihály Ferenccel beszélgetek, aki a Szentgyörgy Lovagrend Skandináviai Nagypriorja, és a Lencse Tibor Baráti Társaság alapító tagja: ők árvákat támogató egyesület, méghozzá magyarországi vagy csíki félreeső falvakban élő árvákat támogatnak, olyanokat, akikhez amúgy nehezen jutna el bármilyen segítség. Egy gyerek útját általában évekig kísérik, és mostanra már iskolát végzett támogatottjaik is vannak. A tizenöt éves fennállásukat idén március 13-án ünneplik jótékonysági koncerttel.
Másodszor Sebestyén Gáborral beszélgetek, ő az egyháztanács elnökségének tagja, a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség országos felügyelője. Egyet köt a lelkemre: írjam meg, hogy december 5-én tartották a Magyar Mártírok Napját Strängnäsben. Itt található a legrégebbi svéd püspökség, és itt építették 2000-ben a Mártírok Kápolnáját a Dómtemplomban, ahol a falon megtalálható Sas Kálmán érmihályfalvi református lelkész neve. Sas Kálmánt koholt vádak alapján 1958. december 2-án végezték ki Szamosújváron, és azt máig nem tudni, hogyan került fel a neve egy svédországi kápolna falára. Decemberben nem csak rá, hanem a mindenkori magyar mártírokra emlékeztek, korra, nemre való tekintet nélkül. Mindehhez én még hozzáteszem, hogy folyamatosan frissítik honlapjukat, a Kévét, és innen érhető el azonos című lapjuk, mely negyedévente jelenik meg.
Végül Molnár-Veress Pállal beszélgetek, akivel jó tíz éve készült interjú, amely a honlapon olvasható – így én arról érdeklődöm, mi történt azóta, mit tenne hozzá az ott leírtakhoz? A legfontosabb talán, hogy önálló felekezet lett ez a gyülekezet, ám anyagilag még mindig függ a svéd államtól – de ez így is igen nagy eredmény. Fontos az is, hogy ahogyan a gyülekezet anyagi segítséget ad magyaroknak, úgy a gyülekezet is vár segítséget Magyarországról, de nem anyagiakban: a lelkészutánpótlást hazánkból várják. A jövendőbelinek komoly feltételeknek kell megfelelnie, melyeket a 2008-as Diaszpóra Konferencián állapítottak meg a Kárpát-medencei püspökök: magyar teológiát végzett, vagy magyar lelkészképesítéssel rendelkező, a Kárpát-medencei magyar protestáns egyház lelkészállományába felvett meghívott jelentkezhet erre az (amúgy nem túl vonzó, de annál örömtelibb) állásra. Maga a lelkész pedig a nyugdíjig hátralévő öt évét azzal szeretné tölteni, hogy zökkenőmentessé tegye a tisztség átadását. Megemlíti azt is, hogy a fő cél a pár évre Svédországba jövőket megtartani a gyülekezetben, amely igen heterogén, hiszen sok helyről, más-más hagyományokkal érkeznek a gyülekezetbe, és más a magyarság továbbviteléről való felfogásuk is. Azt a kérdésemet fel sem tettem, hogy fontos-e külföldre kerülve gyülekezetet találni. Választ kaptam rá a szavak közt: el lehet veszni enélkül, másrészt ne feledjük, az Európai Unióban alapvető emberi jog az anyanyelven való megnyilatkozás joga bíróságon, orvosnál – miért ne lehetne az Ige hallgatása is ilyen?
Mire vége a beszélgetésnek, a gyülekezet is szétszéledt. A süti elfogyott, az asztal újra tiszta és morzsamentes, jöhet az újabb vasárnap. Még két néni köszön el tőlem, mondják, jöjjek ide, amikor erre járok, egyikük meg is ölelget, összepúderezi a szemüvegem, de mindezt olyan határtalan, kegyelemmel teli (mostanra már jobban értem, mi is ez) módon teszik, hogy ellenállhatatlanok. Néha repülőre kell ülnöm, kilométereket kell megtennem azért, hogy egy hazámfia igazán keblére öleljen, és csak annak örüljünk ott, akkor, ketten vagy többen, hogy magyarok vagyunk.