Az áldozathozatal végigkíséri az emberi kultúra történetét. Áldozatok nélkül nem lehetett elnyerni az istenek kegyét, biztosítani a jó termést vagy a csata pozitív kimenetelét. Mert az istenek kedvelik az áldozatokat, s azt sem bánják, ha időnként embervér folyik oltáraikon.

Áldozati bárányok, tulkok, galambok
A görög-római kultúrában az áldozati állat kiválasztásánál fontos volt, hogy melyik isten oltárán kívánták a feláldozni ökröt, a bárányt vagy netán a galambot. Poszeidónnak, ki hullámlovain vihart korbácsolva járta be tengereket, bikát vagy lovat, Démétérének, a földművesek istennőjének disznót áldoztak, a szépséges Afroditének pedig galamb járt. Zeusznak, az istenek atyjának bikát kellett áldozni, s nem is keveset: az olimpiai játékok kezdete előtt pontosan százat. Nagyobb, állami ünnepekkor is százszámra ölték le Zeusz oltárain a bikákat és tulkokat. Az áldozat ilyenkor persze nem csak az isteneket és papokat, hanem a meghívott sokaságot is táplálta, mivel csak a halotti és az engesztelő áldozatok idején kellett elégetni a teljes áldozati állatot. Egyéb alkalmakkor a legjobb falatokat, vagy éppen a jóslásra felajánlott szerveket égették el az istenek oltárain, az áldozatra bemutatott állat húsa pedig az ünnepi lakomát gazdagította. Az áldozathozatal ünnepi rítusának fényét nem csak a papok, és az áldozathozó tiszta, fehér ruhája emelte, hanem a virágkoszorúk is, amelyet viseltek, s amivel megkoszorúzták magát az állatot és sok esetben az oltárt is. A virágkoszorúk az illatáldozat eszközeként voltak jelen a szertartáson.

Kánaáni állapotok
Az Ószövetségben is jelentős szerepe van a véresáldozatnak, sőt utalásokat találunk az emberáldozat emlékeire is, amely a korabeli kánaáni népeknél gyakori szokás volt. A múlt évben fedeztek fel például i. e. 2300-ból az akkori Uruk város maradványai között egy megdöbbentő leletet, amely minden bizonnyal egy szakrális kivégzés emlékére utal. Joan Oates, a Cambridge-i Egyetem Régészeti Intézetének munkatársa szerint a fej nélküli csontvázak egészen különös pozícióban feküdtek, mintha haláltáncot jártak volna. Az áldozatok nagy valószínűséggel valóban táncosok vagy akrobaták lehettek, akiket a szertartás végével lefejeztek, hogy valamiféle természeti katasztrófától megmentsék Uruk városát.
A régészeti leletek tanúsága szerint a gyermekáldozat szokása igen elterjedt volt a Földközi-tenger vidékén. 1921-ben például Karthagóban egy templom feltárásakor több mint 300 csecsemő maradványait tartalmazó urnákat találtak. A régészek és a teológusok a mai napig vitatkoznak arról, miként is kerültek a gyermeki maradványok a templomba. Az urnák jobbára „tömegsírok”, egy edényben több gyermek csontjait is megtalálták, ami arra utal, hogy nem a szülők kérésére történt a temetés. Egyik feltételezés szerint abortuszban elhalt magzatok maradványait tartalmazzák az urnák, ám a kor szokásait ismerve valószínűbbnek tűnik, hogy gyermekáldozatról lehetett szó. Ezt az érvet alátámasztja az irodalom is. Egy karthagói monda ugyanis megemlékezik arról, hogy Malchus, Karthago i.e. 310-ben élt zsarnok királya nem csak saját fiát, hanem az ellene szegülő családokból 200 gyermeket is feláldozott Moloch oltárán.
A Moloch-tisztelet és a gyermekáldozat a kánaáni népeknél is szokás volt. Az Ábrahám-korabeli házak alapzatában, a küszöb alatt nem egyszer találtak gyermekcsontvázat. A kutatók úgy vélik, hogy a család biztonságát, sikeres gazdasági előmenetelét próbálták az elsőszülött gyermek feláldozásával biztosítani a szülők. Ismerve a körülményeket nem csoda hát, hogy a mózesi törvények olyan szigorúan körülírják és meghatározzák a véresáldozat módját, és szigorúan megtiltják az ember- és a gyermekáldozatot.

Bennszülött szertartások
Talán éppen ez lehet az oka, hogy a véresáldozatra úgy gondolunk, mint egy ókori szertartásra, s eszünkbe sem jut, hogy az emberáldozat jelentősége egészen a huszadig század elejéig fellehető volt a világon.
Amerika felfedezése után a krónikások döbbenten számoltak be a közép- és dél-amerikai indián kultúrák emberáldozatnak nevezett mészárlásairól, amelyek sokszor döbbenetes méreteket öltöttek. Az inkák és az aztékok külön szertartás keretében mutattak be emberáldozatot a templomban vagy egy hegytetőn. Az aztékoknál az emberáldozatok rendszeresek voltak, elsősorban a Nappal azonosított hadisten tiszteletére mutatták be. Időnként kifejezetten e célból indítottak hadjáratokat is. Az inkák és a maják válsághelyzetben ajánlottak fel emberáldozatot az isteneknek, s ez a szokás egészen az európai hódításokig tartotta magát. Melanéziában viszont a pápua törzseknél még a 20. század elején is megfigyelhető volt a kannibalizmus és az emberáldozat. Korabeli leírások megerősítik, hogy a szertartás során az áldozat bizonyos szerveire volt csak igazán szükségük. Ez gyakran a szívet jelentette, amelyet vagy kitéptek, vagy egy megszentelt obszidián késsel metszettek ki a még élő áldozat mellkasából.

Királyáldozat
Európában a kelta kultúrában volt megfigyelhető a királyáldozat szokása, amelyre utalást találunk a honfoglaló magyarok életében, de a Bibliában is. Dümmerth Dezső, az Árpád-ház neves kutatója szerint Álmos mint a magyar nemzetségek vezetője azért nem léphette át a Vereckei-hágót, mert fel kellett áldoznia magát a honfoglalás sikeréért. Dümmerth állításai szerint Mózes hasonló okokból nem léphetett be Kánaán földjére.
Hogy a történészprofesszornak mennyiben van igaza, nehéz eldönteni. Azt azonban tudjuk, Isten kegyelmének elnyeréséhez immár kétezer éve nincs szükség véresáldozatra. A Királyok Királyának vére ugyanis örökre lemosta a bűneinket.