Ritkán látni „vallásos" filmet, ami jó. És ami áttöri az egyházi szubkultúrát. Ilyen Xavier Beauvois 2010-ben Cannes-i nagydíjat nyert filmje, az Emberek és Istenek. Még a Magyar Narancs is elismerőleg írt róla. És valóban nagy öröm egy magas színvonalú és a tágabb kultúrának is kommunikálni képes filmet látni arról, ami a keresztény élet központja kellene hogy legyen: a tanúságtételről, adott esetben akár áldozatig, sőt, mártírhalálig elmenően.

A film igaz történeten alapszik: 1996-ban az algériai Tibhirine-t iszlám szélsőségesek támadták meg, és máig kiderítetlen módon meggyilkoltak hét francia ciszterci szerzetest. A két túlélő közül az egyik, az igen idős Jean Pierre testvér nemrég interjút adott a Le Figaro napilapnak.

A film túlnyomó része a szerzetesek mindennapi életét, munkáját és a helyiekkel való kapcsolatát kíséri végig - visszafogott, egyszerűségükben is tökéletesen megkomponált képekben meditatív mélységgel tárja elénk a mindennapok szentségét. Ez pedig rendkívül fontos teológiai igazságot is közvetít a keresztény életáldozat természetéről. Ebben az életben előfordulnak kivételes, nagy, olykor halálig menő áldozatok, ám az ilyen, akár életet is veszélyeztető döntés akkor hiteles, ha szerves folytatása a mindennapok csendes, nem látványos odaadásának, a mindennapi feladatokban való helytállásnak. A szerzetesek maguk termelik meg élelmüket, mézet készítenek, amit eladnak a piacon, látjuk őket traktoron, konyhában és betegápolás közben. Békésen élnek együtt a falusiakkal: a missziónak nem a „térítő" változatát képviselik, egyszerűen csak sugározzák közöttük a krisztusi béke és szeretet szellemét (ami önmagában is óriási dolog, ha arra gondolunk, milyen ellentmondásos egy francia keresztény szerzetesközösség léte egy muzulmán országban, amely a hatvanas években szabadult fel a francia gyarmatosítás alól). A rendfőnök, Christian (aki eredeti nevén szerepel a filmben) művelt, érzékeny ember, rendszeresen tanulmányozza a Koránt, igyekszik megérteni a muzulmán vallásos lelkületet, az idős orvos szerzetes pedig éjt nappá téve szolgálja, gyógyítja a környékbelieket.

A film legnagyobb vívmánya az, hogy sikerül éppen vívódásukban, emberi gyengeségükben megmutatni a szereplőket. Amikor a zavargások megkezdődnek, nagyon megijednek, és a távozáson gondolkodnak - maga a kormány is erre kéri őket. - Nem tudjuk, meddig maradunk - mondja az egyik szerzetes a falusiaknak. - Olyanok vagyunk, mint a madár az ágon, nem tudjuk, mikor repülünk tovább. - Nem így van - válaszolja az idős muzulmán asszony. - Ti vagytok az ág, és mi a madár.

Arcjátékból, rövid párbeszédekből nyolc ember jellemrajza tárul elénk a filmvásznon, akik gyarlók, betegek, ijedősek, mint akármelyikünk. Látjuk gyötrődésüket, és tökéletesen meggyőző, amikor a végső döntés meghozatalára összeülve mind, azok is, akik egyértelműen a távozás mellett voltak, egymás után a maradás mellett döntenek. „Önmagamat tagadnám meg, ha nem maradnék" - mondja egyikük. Ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni a keresztény áldozathozatal lényegét. Kísérheti halál és fájdalom, kísérheti az önző ego agóniája, mégis, egy mélyebb szinten beteljesedése annak az „igazi önmagamnak", amely az eseménytelen mindennapok során fokozatosan eggyé válik Krisztussal.