Retus közben, ahogy épül vissza
a felület, lassan kitelnek a hiányok,
kibontja magát a márvány erezet,
glettálarcát levedli az átfestések
alól előbukkanó fényaranyozás,
egyszer csak kibomlik a barokk.
A faragvány megtelik élettel, és
három évszázad távlatából - mint
megelevenedő árny- előlép a mester.

Figyelem rutinos keze megtorpanását,
tépelődéseit, ahogy a kiálló facsapra
csuklóból ráfesti az erezet csíkját -
játékos figyelemelterelés, ha már nem
tudta eltüntetni. Ahogy rányomja az
ecsetet, majd elhúzza, elvékonyodik
a vonal, látom egy kiálló szál vékony
csíkját - a friss, lendületes gesztusokat
máshol tétova pacsmagolás váltja fel,
éjszaka lehetett, imbolygó gyertyafény.

Máshol összecsapta, takarja a menza,
ráfed az oltárkép díszkerete.
Látom az idegen kéz munkáját, ahol
segítséget kért, talán őt is szorította
a határidő – látom a lecseppenő festék
nyomait, ahogy átalakította erezetté,
érzem a közelségét, ahogy rutinos
mozdulattal, három színnel végigviszi
a márványerek játékát a felületen.
Döntései mögött meglátom
a kortársat, a töprengő embert.

Ahogy a bóluszvörös átizzik a kopottra
polírozott aranyfüstön, a festett papír-
baldachin alól kíváncsi puttók
gyűrűjében az Atyaisten lép ki
méltósággal az arany sugárkévék közül.
Faragott vázák lángcsóvái lobbannak
az égig, a hajdani mester hitéből
csapnak fel a lángok, az oltár mélyéből
előlép a feltámadt Krisztus.