Két vörös vonallal áthúzva egy kutya, ebből értem rögtön az üzenetet: kutyát ide nem vihetek be... Útpadkán parkoló autó rajza áthúzva: ebből tudom, hogy itt nem hajthatok fel a padkára és nem hagyhatom ott, mert megbüntetnek. A falon kapcsolószekrény, rajta egy vörös villám-jel, ebből tudom, hogy nem érdemes nyitogatni a szekrény ajtaját, mert még megráz az áram.

Vannak veszélyek és hozzá egyszerű szabályok, amelyekre fel kell hívni a figyelmet, és amelyek betartása célszerű és előnyös is.

De vannak tilalmak, amelyek nem mindig ésszerűek, vagy ésszerűségük irracionális félelmekből táplálkozik: ezek a tabuk.

1891-ben jelent meg Robert Henry Codrington püspök könyve, a melanéziai népek szokásairól vallási elképzeléseiről (The Melanesians). Ebben esett szó először a tabu fogalmáról, a mana fogalmához kapcsolódóan. Codrington arról számolt be, hogy számos óceániai sziget népességét áthatja az a hit, hogy létezik egy természetfeletti erő vagy hatás, amit általánosan „mana"-nak neveznek. Úgy hitték, ez a mana az, amely mindent előidéz. Ezt az erőt, amelyről úgy gondolták, hogy maga ugyan személytelen, mégis kapcsolatban van valamilyen isteni vagy emberi személlyel, aki azt birtokolja. A tabu pedig a manából következik.

Úgy gondolták, hogy a túl nagy manával való telítettség veszélyes lehet, ezért az azzal való érintkezés tilos. És mindazoknak, akik nem rendelkeznek hasonló mértékű mana töltéssel, az azzal való találkozás veszélyes és ártalmas lehet, ezért tabukkal kell védeni őket. A manában való hit hierarchiát teremtett a társadalomban, hiszen az egyes embereknek – e hit szerint – különböző erősségű volt a mana-töltése, és ez a tabuk rendszerén keresztül vált kézzelfoghatóvá mindenki számára.
Például ha egy polinéz gyerek azt látta, hogy a törzsfőnököt a szülei megművelt földjén gyaloghintón vitték keresztül, nehogy érintkezzen a közönségesnek hitt földdel a lába, akkor ez alapján egy nyilvánvaló tapasztalatot szerzett. Szinte az anyatejjel szívta magába a mana és tabu rendszerét.

A tabut azonban legfőképpen a vélt következményektől való félelem tartotta illetve tartja életben. A félelemről pedig tudjuk, hogy többnyire irracionális.
A tabuk sokszor irracionálisak, illetve csak akkor tűnnek ésszerűnek, ha tabuképzés primitív vallásos rendszerének logikáját ismerjük. És van, hogy időközben a mindennapi életünk bevett gyakorlatává szelídült egy-egy tabu:

Ha ásítunk vagy nagyon elcsodálkozunk, illik a szájunk elé tenni a kezünket. Ma többnyire azt hiszik az emberek – ha hisznek erről egyáltalán valamit és nem csak úgy, motorikusan cselekszenek –, hogy ezt azért kell megtenni, mert illetlenség a szájunk belső állapotát mutogatni, pld. rossz fogainkat és a rájuk rakódott ételmaradékot stb. Pedig a valóságban ez vallási tabu volt és abból a hitből formálódott ki, hogy az emberi lélek könnyen kiszökik a szájon keresztül, ezért ha az ember nagyon kinyitotta a száját, a kezével le kellett takarnia, nehogy a lelke kiszökjön. Tehát egy mindennapos, mindenki által gyakorolt szokás mögött ősi tabu rejlik. A túl nagyra nyitott száj veszélyességének primitív vallásos tana.

Ételt otthagyni a tányéron megint csak a tabu kategóriájába tartozik. Gyerekkoromban arra neveltek, hogy a tányéromba kitett ételt mindig teljesen fogyasszam el és ne hagyjak benne maradékot. Ezt a – néha nagyon nehezen teljesíthető – követelményt a szüleim azzal tették jogosulttá, hogy nem dobunk ki ételt, és egyébként is a szegények – mint amilyenek ők voltak gyerekkorukban – hogy örülnének annak, ha ebből az ételből csak egy falatot is kaphatnának. Ez az érvelés persze növelni próbálta a szememben az ételek értékét, de ugyanakkor irritáló volt logikátlanságával, hiszen attól, hogy ott maradt volna a tányéromon egy-két falat étel, attól nem lett volna sem jobb, sem rosszabb a szegények és éhezők helyzete.
Az étel otthagyásának tilalma illetve annak eredete a mágia sötét világába nyúlik vissza. Ugyanis a szimpatetikus mágia szerint az ember gyomrában lévő étel és az otthagyott étel között egyfajta kapcsolat áll fenn. Egy ausztráliai bennszülött törzs esetében megfigyelték, hogy előszeretettel kutattak elhagyott táborhelyeken olyan madárcsont vagy halszálka után, amelyről valaki leette a húst, hogy azon keresztül végezzenek el ártó varázslatot ellene.
Mózes II. könyvében – a páskabárány elrendeléséről szóló fejezetben (II. Mózes 12. fejezet) arról olvashatunk, hogy a páskabárány húsát maradéktalanul meg kell enni, és mérjék föl először azt, hogy mennyit bírnak majd megenni a bárányból, és aszerint társuljanak a családok. De ha mégsem tudták megenni, akkor a maradékot el kellett égetni. Mennyiben befolyásolta ezt a bibliai szöveget a félelem az esetleges ártó varázslatoktól? Nem hagyható figyelmen kívül a szöveg értelmezésekor ez a szempont.

Hogy étkezés előtt megmossuk a kezünket, az egészségünk megőrzése szempontjából helyes és jó szokás. De hogy ez a gyakorlat meggyökerezett, abban biztos, hogy szerepe volt egyfajta manában való hitnek és a hozzá kapcsolódó tabuknak.
A polinézek között megfigyelték, hogy a törzsfőnökkel való testi érintkezés után a közemberek lemosták a tenyerüket vízzel, vagy ha az nem állt rendelkezésre, akkor valamilyen lédús növény levelével dörzsölték be tenyerüket, hogy így tisztítsák meg, mert ha ezt elmulasztották, akkor úgy hitték, hogy a főnök manája – erős méreghez hasonlóan – megfertőzné a közembert, és ha azzal a kezével enne, akkor annak végzetes következményei lennének reá nézve.

Márk evangéliuma 7. fejezetében a farizeusok és az írástudók észrevették, hogy Jézus némely tanítványa mosdatlan kézzel eszik, és kérdőre vonták Jézust emiatt. Jézus – ahogy általában – nem a konkrét kérdésre válaszolt, hanem az emberi rendelkezések és az isteni törvények közötti különbségtételről beszélt. A konkrét eset – a mosdatlan kézzel való evés – homályban maradt. Vajon Jézus is evett mosdatlan kézzel? És ha igen, akkor rendszeresen hágta át ez az ősi szokást, és tanítványait is annak áthágására buzdította? Vajon mennyiben volt babonás félelmekkel terhelt és a manában vagy a Baálokban való hit által befolyásolt a kézmosás gyakorlata a zsidó vallásban? Jézus indirekt módon bátoríthatta a tanítványokat a primitív vallásos félelmekkel terhes szokások negligálására, és ennek eredményeként váltak szabadokká az étkezések előtti rögeszmés kézmosástól?
Annyi biztos, hogy Jézus személyes példája nyomán a babonás félelmek és ezekhez kapcsolódó tabuk betartása terén felpuhult a tanítványok magatartása: erről árulkodik Márk 7. fejezetének eleje.

Eddig néhány nagyon is jól ismert, mindennapi szokás eredetéről volt szó, és arról, hogy azok kialakulását valaha tabuk kényszerítették ki.

Végül meg kell említenünk a testnedvekkel kapcsolatos tabukat, és azon belül a vérrel kapcsolatosakat.

Még a reklámokat is befolyásolja a legjelentősebb testnedvvel, a vérrel kapcsolatos ősi tabu. Ha az ember egy intim betét-reklámot megfigyel, akkor láthatja, hogy a szemnek be kell érnie egy kék, mosogatószerszerű híg folyadék látványával. Vajon miért nem lehet ez a folyadék piros vagy legalább rózsaszín? Miért nem utalhat egyáltalán a vérre, még színében sem? Talán ízléstelennek tartanánk? A vér látványa nagyon heves érzelmi reakciót vált ki belőlünk. Például a híres francia ifjúsági regényben, a Gombháborúban is abban állapodnak meg a tizenéves fiúk, hogy a verekedés az „első vérig tart".
A mana-hitű társadalmakban a menstruáló, vagyis vérző nő érintése tilos, esetenként még a látványa is: nehogy valaki szemtanúja legyen a vérzésének. Elvonulva, egy külön kunyhóban kell tartózkodnia, távol a falubeliek pillantásaitól. Nem érinthetett meg semmit a férfiak használati tárgyai közül, még azt az ösvényt sem használhatta, amin azok jártak.

Teológus koromban az egyik tanulmányi kirándulásunkon megtekintettük az egyik ortodox templomot. A helyi lelkész fokozatosan vezetett be bennünket a templomba, és amikor megérkeztünk az ikonosztáz elé, akkor szólt, hogy a nők innen ne menjenek tovább, mert nem léphetnek át az ikonosztáz ajtaján. A teológus lányok először meglepődtek, hiszen még nem történt velük ilyen, hogy egy templomban így megkülönböztessék őket, aztán némi morgás, fejcsóválás kíséretében kimutatták sértettségüket vagy zavartan nevetgéltek.

Aki ismeri az ősi vallási hagyományokat és a törzsi vallások sajátosságait, az nem lepődött meg ezen, hiszen a nők kizárásának egyetlen oka a női menstruáció úgynevezett „rituális tisztátalanságára" és az azzal kapcsolatos tabukra vezethető vissza.
Némileg ellentmondásos, hogy a késői császári korszakban megszilárduló egyház értékrendjét őrző ortodox egyház, de még bizonyos tekintetben a katolicizmus is ennek az ősi tabunak a látens továbbélését mozdítja elő, direkt vagy indirekt módon.

Korábban kitértem arra, hogy Jézus hogyan viszonyult a tabukhoz – ahogy arra az evangéliumi történetekből következtetni lehet. De hátra van még a legszembeszökőbb példa: az utolsó vacsorának az a mondata, hogy: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem..." (Mt 26,27-28)
A mózesi törvények tiltják a vér elfogyasztását. A vér megivása tilos, tabu alá tartozik: „Aki a vért elfogyasztja, bárki is, ki kell irtani népéből." (3Móz 7,27)
A vér megivásának tilalma mögött az a hit húzódik meg, hogy a vér a lélek lakhelye. Miután Ábelt megölte Káin, Isten azáltal szerzett tudomást a gyilkosságról, hogy Ábel kiontott vére kiáltott hozzá a földből. (1 Móz 4,10)
Ezek után szembetűnő, hogy Jézus mondata mennyire szembemegy ezzel a tabuval, és felszólítása tabusértésre való felszólításként is értelmezhető. Még akkor is, ha tudjuk, hogy nem tényleges emberi vérről beszélt, hiszen ezalatt a kezében egy pohár bort tartott, amely azonban Isten előtt úgy érvényes, mint az Ő vére.

Mindezek alapján – és itt kifejezetten Jézus viselkedésére gondolok – érdemes elgondolkodni a tabuk szerepéről a hétköznapi és hitéletünkben. Elgondolkodni arról, hogyan hatnak régi tabuk mindmáig, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, és hogyan hatnak a jelenben is, és befolyásolják a viselkedésünket az őseink tabukat generáló babonás félelmei.