Sokszor látok embereket körülöttem. Én csak csendben állok, ők pedig vagy sietve, vagy ballagva mennek el mellettem. Néha meg-megállnak és akkor hallom, hogy miről beszélgetnek. Néha telefonbeszélgetések kapok el, vagy egy-egy pillantást, mosolyt, könnycseppet. Van, aki fülhallgatóval zárja ki a környezete zajait, hogy olyan zajokat hallgasson, amiket ő választ. Sokszor töprengek azon, hogy mi viszi őket előre, mi hajtja őket, mi az, amitől értelmet nyer az életük, mit miért tesznek.

Minden nap látok egy férfit ugyanabban a kopott kabátban, aki a kislányát kíséri – valószínűleg iskolába. A lány ugyanolyan komótos arcú, mint az apja, de gyönyörű ruhákban pompázik. Nemrég összekente magát fagyival, mire a papája nagyon dühös lett: „Nem szabad!”

Aztán többször látok egy fiatalembert, aki folyamatosan siet valahová. Legtöbbször idegesen telefonál. Mindig izzadt és ráncos a homloka, vasalt az ingje és sötét nyakkendője. Egyszer már láttam mosolyogni, de ha ránézek, akkor feszültség támad bennem. Vibrál. „Akkor ez most biztos befektetés?” – kérdezte a telefonba.

Egy fiatal srác rövidre vágott zselézett hajjal, mindig bedugott füllel fej-lehajtva lépked, szerintem ritmusra. Nem tudom, miről gondolkodik ilyenkor. Sokszor látom a haverjaival, akik szakadt farmerban és hasonló hajjal díszelegnek az utcán. „Tök zsír, hogy ma este nincsenek otthon muteromék.” – mondta.

Aztán délutánonként mindig erre sétáltatja a kutyáját egy idősebb nő. Az öltözéke a szó legjobb értelmében átlagosnak mondható. A kezében mindig egy pórázt szorongat, aminek a végén egy fehér bojtos szőrű kis pamacs szedi nehezen az apró lábait a sok-sok kutya- és emberi táptól, amit nap mint nap elfogyaszt. Legutóbb ezt hallottam tőle: „Gyere, fiam, megnézzük ezt a kirakatot!” – és húzta a kutyáját a kirakat felé.

Van, hogy elbilleg előttem egy nő. Végtagjain a körmöket műanyagok borítják, és vékony pálcával a cipője alján kívánja a magasságát megváltoztatni. Szerintem műanyagok vannak beültetve a teste egyéb részeibe is és rózsaszín a telefonja. Mindig új ruha van rajta, és vakít a rúzsa a napfényben is. Mindig „puszikállak” -kal köszön a telefonba.

Van, hogy leül itt egy öregebb néni. Akik ismerik, tudják, hogy nem szabad vele szóba elegyedni, hacsak nincs felesleges másfél órájuk, viszont a gyanútlanok belesétálnak a hálójába. „ Aranyoskám, mennyi az idő?” a kedvenc mondata. Lehetetlen szabadulni tőle.

Aztán van itt egy bácsi is. Ő a telefonfülke mellett lakik. Hatalmas kupac kartonpapírt gyűjtött össze magának és azon üldögél naphosszat. Aztán az egyik napra a közterület-fenntartók elszállították sok hónap munkáját. De a bácsi azóta is ugyanott lakik. Soha sem mond semmit.

Legutoljára szintén ők jöttek. Reggel rám raktak egy piros zsinórt, aztán pedig kivágtak. Pedig én csak árnyékot adtam ezeknek az embereknek, akiket különböző célok hajtottak. Nem bántottam senkit, nem lógtam bele semmibe, nem veszélyeztettem a házaikat vagy a vezetékeiket. Csak itt álltam a téren és azon töprengtem, mi hajtja az erre tévedő embereket.