Decemberi lelkigondozói találkozásimban újra és újra elhangzott beszélgetőtársaim részéről legalább egy mondat, az új év és a nagyobb szerencse, a boldogabb élet, az egészség, vagy egyszerűen csak valami más és jobb várásának a reménye. Különböző nemű és életkorú emberekkel beszélgettem, az egyetlen közös vonásuk az új évben való bizodalom volt.

Mondhatnám, ez fantasztikus! Egyszerűen bámulatra méltó, hogy történjen bármi, körülöttünk vagy bennünk, a remény él. Még mindig nem aludt ki.
Azonban mondhatom ennek a totális ellentétét is: elképesztő, hogy évek sokaságával a hátunk mögött még mindig abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy az életünk hipp-hopp, pusztán az év fordulója, az új év megérkezésének okán megváltozik. Ugyanolyan hazugságnak, önbecsapásnak érzékelem ezt, mint a másik sokat emlegetett mondatunkat, miszerint „az idő minden sebet begyógyít”.
Nem. Az idő önmagában nem gyógyítja be a sebet.
Mint ahogy az új év sem hoz semmi mást, semmi jobbat, semmi boldogságot önmagában.
Mindkettőhöz mi magunk is kellünk. A mi felismerésünk, tisztán látásunk, a mi döntésünk, a mi akaratunk, a mi erőfeszítésünk, és talán leginkább a mi nyitottságunk.
Nem, az élet, az új év nem hoz majd most sem semmi mást. Semmi mást, mint eddig. Eddig azonban önmagát hozta: a tökéletességet, a teljességet. Számtalan üzenetet, helyzetet, találkozást, álmot, érzést nekünk, hogy valamit meglássunk, megértsünk, hogy képesek legyünk mást gondolni és cselekedni, mint eddig, hogy vonzódásainkban, elragadtatásainkban meglássuk végre a szívünk mélyén elrejtett vágyakat, elutasításainkban, taszításainkban, a bennünk negatív érzések ébresztőiben pedig tulajdon árnyékszemélyiségünket. Nincs az a helyzet, nincs az a pillanat, ami valamiképpen nem rólunk szólna. Ami nem rejtené magában a lehetőséget, hogy végre megnyíljanak szemeink, és azt lássuk, ami van. Hogy ne sodródjunk tovább hajótöröttként, hanem biztos kézzel, kormányosként álljunk életünk hajóján. 
Hajótöröttként kiszolgáltatottak vagyunk, az események sodornak bennünket. Kormányosként a mi kezünkben a döntés. Az események, a sors fölé kerekedünk.

Te, aki olvasod most ezt az írást, mondhatod, hogy baromság ez az egész. Vagy azt: feleslegesen járatod a szádat, mert mindezt én is tudom, mégis képtelen vagyok változtatni. Én is sokáig vergődtem, és még mindig bele-beleesem a „képtelenség hálójába”. Én is sodródtam, én sem láttam, én is az új évtől vártam a boldogságot. Csakhogy az nem és nem akart megérkezni. Persze alapvető kérdés, hogy mi a boldogság. Mitől érezzük boldognak magunkat? Általában kívül keressük. A másikban, valaminek az elérésében, megtartásában. Pedig a boldogság belül van. És nem kell hozzá senki és semmi. Egyfajta „kerek ez az egész világ” érzés, és benne én is, az én éltem is kerek, zavartalanul, a körénk húzott, egyre szorítóbbnak tűnő betonkerítés ellenére is. Valami olyasmi lehet ez, mint Pál „mégis öröme” (Gyökössy) a Filippi levélben. Talán csak néha sikerül megmártózni ebben, állandó, tökéletes megélése csak kevesek ajándéka. Lehetősége mégis ott van mindannyiunk előtt. Nincs, nincs más út az ember számára a földön, ha növekedni, fejlődni, megérteni, látni akar, mint befelé menni saját szívébe, s előhozni az elásott kincset, ami akár sár, akár arany, az övé – dolga van vele. Míg nincs utunk befelé, míg félünk saját magunk érzéseitől, valódi lényétől (amiben akár a vadállat is rejtőzhet), amíg nincs rend bent, nem lesz rend kint sem. Addig csodára várunk, boldog új évre, addig tovább sodor bennünket az élet századszor is ugyan abba a helyzetbe, de mi vakon, századszor is ezt csak a véletlennek, balszerencsének tulajdonítjuk, az életet, sorsot, a másikat hibáztatjuk érte. És közben elmúlik az élet: egyformán, változatlanul, boldogságot remélve, kergetve, nem találva. Az orrunk előtt volt: bennünk.

Nem kívánok hát boldog új évet! 
Ha elégedetlen vagy az eddigiekkel, az ideivel, egyszerűen gondolj a szívedre. 
Belőle indul ki az élet (Példabeszédek 4,24) a maga teljességével. Örömével, bánatával, mélységével, magasságával, megértéseivel és meg nem értéseivel. 
Ez mind hozzátartozik, ez mind a Tiéd.
Hogy ne csak nézz, hanem láss!
Lásd önmagadat, sorsodat, utadat!