Sapka-sál szeretet.
Az öregeké, az ilyen. A sapka-sál szeretet. Azért idegesít, mert lassú. Ebben a felpörgött világban minek a sok fölösleges cécó. Megteríteni az asztalt. Sietnék, mama! Tányér, kés, villa, pohár. És a szalvéta! Az el nem maradhat. Egyél, kisunokám, igyál, kisunokám, jól ülsz? Megigazítom a párnát alattad. Nem fázol? Tudod, sapka-sál! Mintha kicsit álmos lennél! Alszol te eleget? Jól vagy? Eszel eleget? És kezdődik az egész elölről.
Mi idegesít igazán? A lassúság, az, hogy mindig ugyanoda érkezünk meg, a jól ismert történetek, a múlt, a múlt, mindig ugyanaz. A bénaságuk idegesít, az esetlenség. A tétovaság, a bizonytalanság, a felejtés, mindaz, aminek majd én is részese leszek. Lassúság és szöszmötölés. A mamaillat, a ruhák, szekrények mélyének furcsa szaga. Öregség-szag.
És már a szülők is ilyenek néha. És nem csak a kamaszkorban. Azért is idegesíthet, mert nem értem. Nem értem, hogy miért mindig velem kell foglalkozni, akkor is, ha nem akarom. Miért én vagyok a központ, a céltábla, hagyjanak békén! Önálló akarok lenni! Le akarok válni. Nem vagyok már 16 éves. Nem akarok sapka-sálat. Majd csak ha fázom! Hadd döntsem el én! 

Mama, ne süss, ne főzz, ne mozogj már annyit. És főleg ne kérdezz!
Mama, süss, főzz, mozogj körülöttem! Bár kérdeznél. Bár kérdezhetnélek!
Mama, hiányzol! Szeretném, ha itt szöszmötölnél. Ha olvashatnék az ágyadnál. Ha segíthetnék. Ha beleszagolhatnék a hajadba. Ha idegesítenél végre egy kicsit…

Határtalan bizalom.
Ez a gyerekeké. Na, ez aztán az igazán idegesítő. Egyenlő részekre törni a csokit. A mandarint hét részre osztva, övé a legkisebb gerezd. Egyenlően darabokban odaadni, ami az enyém. Végtelen bizalom. Végtelen biztonság. Végtelen ölelés: a nyuszikat, a szomszéd bácsit, az idegent, az egész világot. Ő még megkérdi: ez a bácsi miért az utcán alszik? Nem lehet mindenkit szeretni. Mit nem értesz ezen? Ennél idegesítőbb ritkán van. A kis naiv. Még nem érti az életet.
Szeretni mindenkit.
Megszeretni, akit nehéz.
Megölelni az egész világot.
Na ne röhögtess!
Önzetlenség, önjutalom, önuralom – ökörség. Nem életszerű. Nem is értem, hogyan élik túl a gyermekkort. Nem is értem, én hogyan éltem túl? 

Most már hagyd abba, jó? Nem kell mindenkit szeretni! Majd te is rájössz! Én is ilyen voltam. De kinőttem! Elhagytam a gyermeki dolgokat. Felnőttem. A dolgok az enyémek. A csokit egyedül eszem meg. A mandarint nem osztom el. Nincs bizalmam. Nem ölellek meg!

A magamé.
Na, ez végre reális. Hagyjál békén!
Töredékes, kevés, viszonzatlan, hiány-szeretet, keserves, kemény.
Jobbára csak hiányaimmal nézhetek szembe. És a töredékes jelzőimmel.
Az idegesít leginkább, ami hiányzik belőlem. A hiány-szeretet. A hiányzó szeretet. Nem csak a töredékességről van szó. Nem csak a teljesség hiányáról. Hanem ami igazán hiányzik belőlem. Amit magam is szeretnék, hogy magamban legyen.
A másikban is az idegesít a legjobban, ami bennem sincs meg. Hogy jön ő ahhoz, hogy benne se legyen meg, amit én szeretnék? Idegesít a töredékességem, nehéz szembenézni a hiányaimmal, könnyen menekülök pótcselekvésekbe, már magamat sem ítélem meg reálisan. Bűvös körömből nincs mód kitörnöm? Vagy éppen a beismerés lendít át a küszöbön?
A töredékes vágyja a teljeset?
A hiány érzése adja a pótlás szenvedélyét?
A viszonzatlanság vonzza a viszonyt?
A keserves sírja az örömöt?
A kétségbeesés nyitja meg a kimenekedést?
Ne hagyj, Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben,
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Sík Sándor: Ments meg, Uram!  

Istené.
Ez aztán végképp. Mindenben a tökéletes, teljes, mély szeretet. Amikor a menyasszony megcsalja, elhagyja, hűtlen lesz, paráználkodik, idegen istennek áldoz, bálványt imád. És akkor még ő jön közel.
Jönnek a poroszlók és elfogják, az eltorzult arcú farizeusok elítéltetik, a felelős mossa kezeit, a katonák jönnek és végrehajtják a parancsot. Megölik, megfeszítik, kifeszítik, felfeszítik az Isten Fiát. Pattannak az izmok, kiserken a vér, szétnyílik a bőr, az inak közé fúródik a szög, feszíti a húst és az izmokat a vas, ömlik a vér, megfeszül a fájdalmas kéz, és még mi ez mindahhoz, ami belül történik, hogy ártatlanul ítélik el. 

Az is idegesít, hogy mennyire igazságtalan ez az egész. Hogy nem volt ott a tömegben egy ember sem, aki azt mondta volna: emberek, hát térjetek észhez! Ez koncepciós per! Ő nem követett el semmit. Azokat végképp nem, amikkel vádolják. Zsidó vallási vádak alapján, de a római (megszálló) hatalom jogán ítélni el?
Idegesít a tömeg, az arctalan, Barabbást kiáltó massza, az üvöltöző, gyalázkodó emberek sokasága. Utálom a tömeget, szeretném, ha nem lennék tagja ennek a szürke, hömpölygő valaminek, ki akarok törni, én nem ide tartozom!
Nem elég, hogy én vétkezem ellene szüntelen, még ő jön elém. Imádkozik értem a kereszten. Rám bíz embereket. Nem száll le, bár megtehetné. Idegesít ez a hatalom nélküliség. Idegesít ez a gyengeség. Idegesít az igazságtalanság. Idegesít ez a szeretet. 

Köszönöm, Uram, hogy te más vagy. Hogy te nem emberi mércével mérsz. Hogy te akkor is szeretsz, ha én elfordulok tőled. Hogy utánam jössz, hogy utánam nyúlsz. Hogy felhívsz. Üzensz. Jelzel. Adsz. Köszönöm, hogy te előbb szerettél, hogy „úgy” szeretsz.