Mit is jelent ez a szó? A szótár azt mondja: tökéletességre való törekvés. 
Na már most az a kérdés: mi számít tökéletesnek? Mire is törekedjek konkrétan, ha a tökéletességre törekszem? 

A tökéletességet úgy fogalmaznám meg, hogy olyan állapot, amin túl már nincs több, nincs feljebb. Az abszolút csúcs. Ha tehát tökéletességre törekszem, az abszolút csúcsra kell törekednem. Ez a törekvés viszont magában hordozza a keserű valóságot, kimondatlanul is: most nem vagyok ott, nem vagyok az abszolút csúcson.
Olyan ez, mint a következő kijelentés: az Isten az, akinél nagyobbat nem lehet elképzelni. Az abszolút létező.
Ezek szerint ha tökéletességre törekszem, akkor tulajdonképpen istenné akarok válni. Ha tökéletes akarok lenni, istenné kell lennem.
A frusztráció így örökre garantált, mert Isten csak egy van, egy lehet, én meg ember vagyok, akár tetszik, akár nem.
Ha viszont Istent kihagyjuk a képletből, akkor meg nincs értelme tökéletességről beszélni, mert úgy a tökéletesség fogalma mindig csak relatív lesz, sosem lesz abszolút. 

Sehogy se jó ez.
Pedig arra nevelnek a szüleim, a tanáraim, a barátaim, s gyakorlatilag mindenki, hogy legyek jó, legyek tökéletes. Legyek a legjobb gyerek, a legjobb tanuló, a legjobb sportoló, a legjobb barát, a legjobb apa, a legjobb szülő, a legjobb a hivatásomban, a legjobb. Simply the best. Örökké. S azt érzem napról napra, hogy nem megy, vagy ha a látszat szintjén megy is: vajon mikor jönnek rá, hogy az áhított tökéletesség valójában nem létezik az életemben? Ezért mindenáron fenn kell tartani a látszatot, s ha lehet, valóra váltani az ábrándot, a tökéletességét. S szépen lassan a tökéletesség istenének oltárán feláldozódik idő, kapcsolat, energia és talán még egészség is, röviden: az élet. 

Mindez miért? Mert a tökéletesség biztosítja számomra a szeretetet. Ha én vagyok a legjobb, engem csak szeretni lehet, nem? Hiszen ezt tanultam: szeretlek téged, ha megcsinálod a leckéd, diplomás leszel, sok pénzt keresel stb. A sor hosszan folytatható. Ezt nevezzük feltételes szeretetnek.
Szóval ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor teljesítenem kell, lehetőleg tökéleteset. Ha viszont ez nem valósul meg, akkor nem fognak szeretni. Ha nem szeretnek, akkor viszont senki sem bátorít arra, hogy tökéletes legyek, így nem fogok rá törekedni, minek következtében még kevésbé fognak szeretni. Beindul a spirál. Ebben a spirálban pedig könnyű becsavarodni. S jöhetnek a nyugtatók, a rengeteg kávé, sok szál cigaretta, kis kábítószer, kis alkohol, hogy oldódjanak a kötelek, amik fojtogatnak.
Ebben az értelemben a tökéletesség csapda, s hihetetlenül életellenes.
Csendben és halkan teszem fel a kérdést: egyházon belül vajon mit várunk el egymástól a szeretetünkért cserébe? Ismerős az ekleziogén neurózis kifejezés? Ám itt meg is állnék ez irányban. 

A tökéletességet szerintem meg lehet fogni máshonnan is. A Tökéletes felől. 
Ő az, aki tökéletesen és feltétel nélkül tudja szeretni a tökéletlent, engem. Nem vár el tökéletes teljesítményt, mert Nála jobban senki nem tudja, hogy sosem érem el. Azt várja, hogy az Ő tökéletes ajándékát elfogadjam.
Ez a tökéletesség, amiről sokat lehetne még írni, de ez már egy másik történet.