Töprengek, mint valamikor a tyúk és a tojás esetén, hogy melyik is volt előbb. 
Mert ahhoz, hogy ennek a háznak az ajtaja kinyíljon előttünk, a Fiú Istennek el kellett hagynia az otthonát. Tehát ez az otthon létezett. És egyébként is, a Fiú Isten otthonát hagyó cselekedete előtt is már az Isten volt az Őt keresők hajléka nemzedékről-nemzedékre (ahogy erről a 90. zsoltár írója ír).
János evangéliumának 14. fejezete segített a dilemma feloldásában. Az Atya hajléka mindig is létezett, csak a mi számunkra nem volt itt hely. A helyet Jézus készítette.

Mi - földi halandók - nem sok mindent tudunk erről a hajlékról. Annyit tudunk, hogy van. Minket is oda hívnak és várnak. A tükör által homályos látásunkból színről-színre látás lesz.
Maga Isten lesz velünk, és letöröl a szemünkről minden könnyet. Ott nem lesz sírás, jaj kiáltás, fájdalom, mert a régiek (melyek most meghatároznak minket) elmúlnak. Szem soha nem látta, fül nem hallotta, emberi elménk el sem tudja képzelni azt, mit készített az Isten az Őt szeretőknek.
Ha tovább gondolkodunk az Íráson, egyéb dolgok is eszünkbe juthatnak. Például, hogy az Atya és a Fiú egy, azaz Ők teljes egységben és közösségben vannak. Erre az egységre a szeretet közössége a legmegfelelőbb szó. (Jézus nem véletlen mondja nekünk, hogy az Ő szeretetük legyen előttünk a példa.)
És békesség van...
Nem ideig-óráig tartó, hanem eredendő és örök. Ez az a hely, ez az az otthon, amit a Fiú ott hagyott. Hogy közénk jöjjön és idegen legyen. Hogy ne legyen számára hely, el- és befogadás. Hogy megtapasztalja a köztünk levő szeretetlenséget, békétlenséget, kicsinyességet, rosszhiszeműséget ("tovább is van, mondjam még?")
Bárhogy gondolkodom, nem látom, hogy bármi jó származott volna neki mindebből. Nekünk viszont...
De menjünk tovább!
Kukucskáljunk be (legalább az ablakokon keresztül) saját otthonainkba!
Mit látunk? Mit rejtegetnek a falak? Nyitva van-e az ajtó? Ki előtt? És mikor?
Bevallom, az enyém nem mindig és nem mindenki előtt. A családom, a barátaim előtt mindig. Akkor is, ha rendetlenség van. Ahogy az otthonom berendezése, a falakon, polcokon levő dekoráció, a kitapintható légkör és hangulat, úgy az időnként előforduló rendetlenség is engem tükröz, rólam beszél. És épp ez itt a bökkenő!
Nem akarom, hogy bárki betekintést nyerjen az életembe! Nem mindenkivel szemben engedem (engedhetem) meg magamnak, hogy hipp-hopp, átlépve életem, személyiségem határait, a titkaimat, máris az életem közepébe cseppenjen!
Miért is nem?
Talán azért, mert az én otthonom (sajnos) különbözik az Atyai háztól. Mint ahogy én is az Atyától...
Vajon én magam otthon vagyok benne?
A házban, amiben élek, az egyházban, amiben szolgálok, az országban, amit hazának mondok...
Egyre többször ér utol az idegenség érzete. Először rossz volt. Most sem jó, de jobb. Kezdek hozzászokni. És lassan megfejtem az üzenetét. Mert üzenetet hordoz.
Először is a megtapasztalt hiányaim, az idegenség-érzésem arról beszél, hogy tudok egy tökéletes otthonról. A földi bizonytalanságban vágyam és reményem az Atyai ház létére és milyenségére gondolnom. Arra, hogy ott nekem (is) hely készíttetett.
Tudom, hogy ami itt lenn körülvesz, meghatároz, ami az enyém, soha nem lesz olyan, mint az, ott, fönn. Soha nem lesz tökéletes. De a fentiekről való tudás, és az utána érzett vágy kihatással van (lehet) a lentiekre.
A másik üzenet szorosan kapcsolódik az elsőhöz.
Azért van hiányérzetem, mert kétségtelenül nem tökéletes sem az otthonom, sem az egyházam, sem a hazámban megtapasztalható légkör. A tökéletlenség elszenvedése mellett ez az én felelősségemre és feladataimra figyelmeztet: van tennivalóm. Nem mulaszthatom el azt megtenni, ami rajtam áll.
Valószínűleg a koromról is beszél ez az idegenség-érzet.

Az élet közepén, 40 évesen, az ember egyszer csak elkezd gondolkodni annak a végén is. Hogy nem lesz, nem leszek mindig. Egyszer el kell menni. Elszakadni mindentől és itt hagyni mindent. Az otthont is. Amit már egész jól belaktam, mely a kezem nyomát hordozza, melyet építettem, szépítettem, mely mégis csak biztonság, jó érzés és védelem.
Mezítelenül jöttünk a világra és így is távozunk el... A megfejtett üzenetek közül legszívesebben Krisztus "földi hontalanságára" gondolok. Mert azt érzem, valahogy csatlakoztam hozzá. Vele bandukolok az úton. S ahogy az Ő hontalansága nem volt felesleges (persze, nem is kellemes), úgy remélem, az enyém sem az.